Enikő megrázó történetéről a veol.hu számolt be a minap. A csinos, ötvenes nő álváriája tíz éve kezdődött Hollandiában, és a mai napig nem ért véget. Egy álláshirdetésre jelentkezett anno, így került ki az országba.
Az egészségügyi végzettségű Enikő a lánya esküvőjére jött haza, Veszprémben mesélte el, mi történt vele, miután annak idején kiszúrt egy ígéretes hirdetést.
– Hollandiába, egy gyümölcscsomagolóba kerestek embereket – mesélte, hozzátéve, hogy heti fizetést ígértek neki, lakást, aminek a bérleti díját levonják a bérből. Csak két nap múlva kint kellett lenni Hollandiában. Az asszony három jó ismerősével nekivágott: kölcsönautóval, benzinre és első hétre összedobott pénzzel mentek Rotterdamra.
Iroda helyett egy parkoló várta őket a címen. A magyar pár, azzal, hogy ők a munkaközvetítők, csak hosszas telefonálgatás után jelent meg. Kétszobás lakásba kísérték őket. Ott már öten laktak akkor.
„Nagy nehezen elhelyezkedtünk, a fiúk a nappaliban, mi az egyik szobában. Egy ágy sem volt, csak matracok, üres, lepusztult, koszos volt minden, a folyosón egerek rohangásztak. Fáradtak voltunk, sodródtunk az eseményekkel.”
A folytatásban sem volt köszönet. Autó vitte őket másnap a gyümölcsválogató csarnokba. Az első munkanap reggel nyolctól másnap hajnal négyig tartott. Addig válogatták a szalagról a jó és a hibás narancsokat. A hét végén a magyar munkaközvetítők osztottak-szoroztak, és a csapattagjai a következő havi fizetéséből kaptak 50-50 euró előleget.
Ez, mondjuk 2010 áprilisi árfolyamon se volt nagyon több 13 ezer forintnál, és ma is csak mintegy 17 ezer forint lenne, ami, valljuk be, nem sok. Nos, a közvetítők még ezt is csökkentették.
– Mindig csak magyaráztak, erőszakosak voltak, ha valaki nagyon ugrált, azt megverték. Teltek a hónapok, és egyre kevesebbet kaptunk, a végén csak heti 20 eurót. Ez semmire se volt elég, a szomszédok adtak ezt-azt. Eltelt hat hónap, nem engedtek se telefonálni, se kimenni. Anyukám ekkor jelentette be itthon a rendőrségen, hogy eltűntem – idézte fel Enikő.
A megterhelő, lelki és testi terrorból kilenc hónap után szabadultak. Egy éjjel dörömbölésre ébredtek, kommandósok törtek rájuk.
– Elkezdték verni az ajtót, hogy police.
Kiderült, hogy ezt a „munkaközvetítő” házaspárt régóta figyelik, ezzel az akcióval innen-onnan két buszra való magyart szedtek össze, akik nekik dolgoznak.
Hollandiában van egy szervezet – a SIOD, egy rendőrséghez hasonló, afelett álló szervezet, ők intézték a kihallgatásokat. Egy vidéki szállodába vittek mindenkit, ott próbáltak rávenni a tanúskodásra. Megígértek mindent, ha feljelentést és vallomást teszek. Azt is megígérték, hogy betesznek a B9 nevű tanúvédelmi programba, mert nagyon féltem ettől a házaspártól. Később megtudtam, a B9-es program minden emberkereskedelem és kizsákmányolás áldozatának jár. Ez azt jelentette, hogy amíg az eljárás tartott, odafigyeltek rám, biztosították a szállást, a havi segélyt. Azt mondták, az eljárás lezárultával megkapom a menekültstátuszt – folytatta az asszony, aki vállalta az eljárást..
Öt éven át járt tárgyalásokra, melyeken csak az ügyvédek vettek részt. Aztán jöttek a fenyegetések, és az itthon élő lányát is megtalálták. Az utolsó tárgyalásra, a szembesítésre rendőri kísérettel mert elmenni annyira félt.
– Öt éven át költöztem ide-oda, ahová mondták. Amikor vége lett a kihallgatásoknak, közölték, hogy mehetek, ahová akarok. Olyan gyorsan kerültem utcára, hogy szinte végig sem gondolhattam, mi lesz most, semmi nem lett a megállapodásból. Egy jószándékú holland házaspár fogadott be, és segített szociális lakást találni. Az eljárás alatt nem jöhettem haza, most meg nem is szeretnék – folytatta Enikő, akinek a holland bíróság jogerősen 9500 euró kártérítést ítélt meg. Ez az az összeg, amiért megdolgozott a gyümölcsfeldolgozóban, és amit sosem kapott meg.
– Úgy tudom, ha ők ezt nem tudják kifizetni, akkor leülhetik, és a lakcímem szerinti önkormányzat fizeti ki. Bár nem értem, miért nem kaptam meg a pénzt, hiszen amikor elkezdték az ügyet felgöngyölíteni, rengeteg pénzt foglaltak le tőlük. Úgy tudom, végül még börtönbe se kerültek, és azóta is szabadlábon vannak, én viszont nem kaptam semmit. A holland állam által kirendelt ügyvéd azt mondta, pereljem őket polgári perben. Szerintem ez abszurd . Hogy perelhetném azokat, akiktől még mindig félnem kell? Azokat, akiket elítéltek emberkereskedelemért és kizsákmányolásért, akik fenyegettek és bántalmaztak – tette hozzá az asszony, aki továbbra sem érzi magát biztonságban.
Enikő úgy érzi, minden szervezet, ami segíthetett volna, vagy segítenie kellett volna rajta, cserben hagyta. A per végével, a holland állam az egyik pillanatról a másikra elengedte a kezét és az utcára rakta. Úgy véli, ha nem találkozik jóindulatú emberekkel, az utcán köt ki, vagy valamelyik csatornában. Tudja, hogy a tíz évét senki nem adhatja vissza. Megnyugvást az hozhatna, ha kifizetnék neki azt a pénzt, amiért megdolgozott.
