A Lány, a Vágy, Mária: Tatabányáról az amerikai színpadokig

 

– Készül már a könyv?
– Könyv?

– Igen, Ladányi Andrea balettművészről.
– Majdnem…, de nem nyertünk a pályázaton, így egyelőre nincs könyv.

– Pedig mennyire megkönnyítette volna a dolgomat: a tatabányai kislány a világot jelentő deszkákig… Egy pálya örömei. Hogyan érzi magát mostanában?
– Istenien. Imádok dolgozni, minden olyan nagyon rendben van körülöttem. Igaz, sosem voltam boldogtalan.

– Jó hallani, ritka ez manapság. A rendben ott van a szerelem is?
– Erről nem szoktam beszélni.

– Április 29. a Tánc világnapja. Ön is április 29-én született. A sors keze-lába?
– Hm…, nagyon büszke vagyok rá.

– Látta már a felújított tatabányai Jászai Mari Színházat?
– Nem.

– Hívták a díszelőadásra?
– Nem…, várjunk csak, lehet, hogy meghívtak, de nem voltam ott.

– Aprócska lányként táncolt a Népházban?
– Persze, Ilike néninél. Mindenki Ilike néninél táncolt. Ilike néni csak egy van.

– A történelmi hűség és tisztesség kedvéért: Kőhalmi Gáborné a legendás tanárnő, aki a fő lúdas abban, hogy ön már tízévesen elkerült a családból a balettintézetbe.
– Így van. Jelentkeztem oda és a tatabányai sportiskolába, mindkét helyre felvettek. Anyuval úgy döntöttünk, hogy próbáljuk meg a balettet…

– …és a kislány elindult a Mező Imre úti házból tanulni, világot látni. Egy nagy ugrással, de még maradjunk itthon! Győri Balett. Szétszedték a színházat Markó Ivánért, a társulatért rajongók, aztán egyszer csak az őrjöngés önnek, önért szólt. A Csodálatos mandarin és a felejthetetlen Bolero. A főszerepben Ladányi Andrea. Azon gondolkodtam, mindegy, hogy Máriaként, Edith Piafként vagy Vágyként jelenik meg a színpadon?
– Nem, mert mindegyik más-más kihívás, izgalom, de mindegyikben a legfontosabb az ember: érzelmei, tettei, gondolatai. Amikor kislányként vonatoztam haza a fővárosból, néztem az embereket; a férfiakat, a nőket, a gyerekeket, és összeraktam őket: ki ki, milyen lehet.

– Ön a hajviseletével is kitűnt a színpadon. A balerináknál módi hosszú, ide-oda tűzött, csavart, fonott haj helyett, élénkszőke, tépett frizurával ismertük meg.
– Normálisan hosszú hajamnak kellett volna lennie, de az én hajam sosem nő meg.

– Még Győr. Egyszer csak életbe lépett a csárda-effektus? Nem fért meg egymással a két dudás?
– Nem. Iván nem tudott osztozni a sikerben, és amikor az említett két előadás óriásit csattant, valami megtört. Meg volt egy álmom. Kisgyerekként olimpiai bajnok úszó akartam lenni, és elmenni Amerikába. Az utóbbi megvalósult, mert egyre jobban akartam Amerikát. Kipróbálni, mit ér ott a tudásom, milyen impulzusok érnek, hogyan változom. Mit mondjak: más kultúra, más kapcsolatok, lehetőségek, nyitott, elfogadó világ. Megtanultam például a pénzzel bánni. Nagyon megtanultam.

– Mindegy, hogy Montreálban, Torontóban, Calgaryban, Helsinkiben, Tatabányán táncolja a szeretetet, gyűlöletet, szerelmet, bosszút…?
– Nem mindegy. Az életkörnyezettől, a koreográfustól, de elsősorban attól függ, én tudok-e azonosulni, el tudom-e fogadni, mit akarunk, akarok az előadással elmondani.

– Helsinkiben a városi színház majd az Operaház szólistájaként röpült híre szerte Európában.
– Az ott töltött évek a nagy ugrást jelentették a pályámon: minőség, intelligencia…, jól megtanulható volt, mi a profizmus a középszerrel szemben. Számomra kiderült: hová helyezhetem magam a balettművészetben, és az, hogy szerencsés ember vagyok.

– Szóval, pályája csúcsa volt?
– J. Uotinen koreográfussal dolgoztam együtt egymást értőn, azonos hullámon, miközben  megtaláltam az énemet, és saját magamat képviseltem a színpadon.

– A saját útját járja azóta itthon. Dobzenére táncolni, megszólaltatni a testet, nagy bátorság.
– Borlai Gergő ötlete volt. Egy hétig tanultuk egymást. Nem ismertem a dob hangját, azt láttam, ő a kezével őrületes koreográfiát űz. Aztán… fantasztikus egyszerűséggel született meg az előadás, itt nem volt művészi agyalás. Belevágtunk, kipróbáltuk, igaz, fogalmam sem volt, mi lesz. Azt reméltem, a közönséget felizgatja.

– Így lett. A különlegességében, a zárt, tiszta zene-ritmus-mozgás sikere lett a BL című előadás. Meddig, hogyan lehet bírni az iszonyatos fizikai terhelést?
– Alkat és lélek az egész. Mindig tréningeztem. Futottam.

– Lejön a színpadról, és, mint sok maratoni futó, kész…, vége…, levegőt… és hagyjanak békén?
– Nem ilyen vészes. Ugyan a Bolero alatt, ahol végig én táncolok, bevérzett a szemem, az ereim. A függöny mögött az első: megkérdezem a stábot, na milyen volt? Aztán leülök. Persze, azt érzem, leszakad mindenem, de ez nagyon jó érzés. Egy óra alatt lehűl a test, aztán megnyugszik.

– Van olyan darab, amit nem akart, akar eltáncolni?
– Nem tudom…, talán aminek a szellemiségével nem tudok azonosulni.

– Miért nem a klasszikusbalett-utat választotta?
– Azon nagyon fiatalon túlestem, nekem az Operaház zárt, nagyon bezárt világ.

– A színház- és nem a táncművészeti egyetemen tanít. Hogyhogy?
– A táncművészeti konzervativizmusa nem engedi be sorai közé a kortárs táncot. A színművészetin a mozgástanszéket vezetem, főleg kurzusokat tartok. A tanítás egyébként nem tűr meg annyi szabadságot, mint, amit én kivívtam magamnak: a kreativitást, az alkotást. Az más világ.

– Legendás test, megdöbbentő fegyelem és összpontosítás. Inak és izmok, vékony, ám energikus test, vesébe látó tekintet. Mozgása testköltészet – mondta önről egy külföldi szaktekintély. Saját magát mozgásművésznek nevezi. Képes elmondani bármit a testével. Egyszer csak megszólalt. Egy öreg hölgy lett.
– Zsótér Sándor kért fel a beugrásra a Dürrenmatt-darabban. Meglepődtem, három nap gondolkodási időt kértem, aztán megbeszéltük: én meg tudom csinálni, de döntsön ő, valóban így gondolja-e. Három hétig kikapcsoltam a telefont, és tanultam beszélni…

– Kétezernyolcban a színikritikusok az évad legjobb női főszereplőjének választották. Megviselte lelkileg ez a szikár, szoborszerű vonásaiban is kegyetlen indulatokra képes öreg hölgy? A színikritikusok az évad legjobb női főszereplőjének választották.
– Nem, mert ismerem ezt a karaktert, volt mihez, kihez kössem a mondatokat.

– Meg lehet önt az értékeiben, a hitében ingatni?
– Nem.

– Öntörvényű és makacs?
– Igen.

– Mit szól ehhez a környezete, a barátai, az ismerősei, a munkatársai?
– Csak néznek, és jobb esetben jókat derülnek.

– Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy boldog. Konkrétan?
– Megcsináltam a gyökereimet, meg van ágyazva az állásom. Hiszek magamban.

– Ha nem táncol?
– Olyan nincs, nem lehet kikapcsolni. Most Nyíregyházán dolgozom, a Kabarét csináljuk. Fantasztikus csapatmunka. Közben negyvenféle dolgot kéne elintéznem, negyvenfelé kellene figyelnem. Na jó, szeretek autót vezetni, imádok utazni, és a jó filmek is lekötnek.

– Milyen filmek?
– Ez korfüggő. Nagyon régen egy barátom állandóan Bergman-filmekre rángatott. Fiatal voltam hozzá, nem értettem, nem élveztem. Később újra kezdtem vele az ismerkedést. Sikerült.

– Csak-csak elkészül önről, önnel az a könyv. Játsszunk el a gondolattal: mi lesz az utolsó három mondta?
– Nem tudom, a hivatásomról nem lehet csak három mondatot mondani. De biztosan benne lesz: hány színházban, darabban, hány koreográfussal, emberrel dolgoztam, találkoztam itthon és külföldön. Tényleg játszásiból összeszámoltam hétszázötvenet. Mindegyikükre emlékszem, mindegyikükről tudok beszélni, mesélni, akárhogyan is kapcsolódtak az életemhez. Mert…, azért mert, én nagyon szeretem az embereket.