Aranymosás a Dunában: utánajártunk, érdemes-e aranyásznak állni

Az aranymosás egy ősi, ám rendkívül nehéz, fizikailag megterhelő mesterség. Az egykori aranyászok sem voltak éppen krőzusok, a Duna szabályozásával még nehezebbé vált a helyzetük.

Az aranymosás története

A Komáromi Klapka György Múzeum korábbi időszaki kiállítása - amelyet Számadó Emese múzeumigazgató állított össze - is figyelmet szentelt a dunai aranymosásnak, ami a folyó által kibontott és elszállított aranyrögöknek, szemcséknek a hordaléktól való elkülönítését, szennyező anyagoktól megtisztítását jelenti.

Az aranymosás technológiája valószínűleg bronzkori eredetű, hazánk pedig egykor gazdag aranylelő helynek számított.

Kecskés László Komáromi mesterségek című könyvében is olvasható, hogy az aranymosás egyike volt a hagyományos, komáromi mesterségeknek. A Duna a csallóközi szakaszon tekintélyes mennyiségű aranytartalmú hordalékot rakott le, Csallóközaranyost például ez 1790. évi írás úgy említi „...alig lehet akárhol egy két fontnyi homokot vagy fövényt felvenni, hogy abban arany ne vólna…”

Nem csoda hát, hogy többen szerették volna kitermelni az aranyat, így alakult ki az aranymosó, vagy más néven aranyász mesterség.

Az aranymosás folyamata

Az aranyászok munkája nem volt irigylésre méltó, hiszen rendkívül megterhelő volt. Pontokba szedve a következőképp festett:

•  Lapátpróba
• Meringölés
• A posztó kimosása
• Szérkélés
• Foncsorosítás
• Aranybeolvasztás és fényesítés

Az aranyász először végigment a parton, kiválasztotta az általa megfelelőnek ítélt partszakaszt, amelyet az alapján döntött el, milyen vastagon tartalmaz a homok vörösgránátot, vasat, illetve aranyat. Ezt követően jött a lapátpróba, amely arra szolgált, hogy kiderüljön, mennyi aranyszemcse lehet az adott területen.

Ezt követően egy kupacba annyi aranyat tartalmazó vörös fövenyt halmoztak fel, amelyről úgy gondolták, egy nap alatt át tudják mosni. Az ehhez használatos mosópad három részből állt. Lábakból, az asztallapból a posztócsíkokkal, valamint a saroglyából. A posztóra azért volt szükség, mert ebben kapaszkodtak meg az aranyszemek. A mosás megkezdésekor az aranyász egy-két lapát fövenyt tett a saroglyára, majd a köpőcével (vízmerítő vaslapát) merte rá a vizet.

Amikor a posztó telítődni kezdett, az aranyász vízzel teli vödörben mosta ki a csíkokat. Az értékes anyag az edény aljára ülepedett, míg a meddő rész a vizet zavarossá téve lebegett. Ezt a zavaros anyagot kellett leönteni, és újra meg újra vizet tölteni a vödörbe addig, amíg tiszta vizet nem tudott leönteni az aranyász az értékes anyagról.

Ezt követte a szérkélés, vagy az arany dúsítása, amelynek lényege az volt, hogy minél kevesebb kísérőanyag maradjon a foncsorítás (higanyos kinyerési eljárás) megkezdéséig.

A foncsorítás során a száraz fekete anyagot 1:4 arányban higannyal addig gyúrták, amíg a higany teljesen átjárta a fekete anyagot. Amikor ez is megtörtént és már csak a higany volt a tálban, óvatosan egybegyúrták a higanyt és lassú folyóvíznél lemosták róla a felszínére ragadt szennyeződéseket. Ezután egy tiszta, de jól beáztatott szarvasbőr darabra öntötték és az ujjukkal elkezdték kipréselni belőle a higanyt. Amikor végeztek az összes anyag foncsorításával, beletették az égetőkanálba. A melegítés során a maradék higany is eltávozott és a végén megmaradt a tiszta sárga arany. A jó értékesítéshez az aranyat tűzálló edényben összeolvasztották, savban megfürdették, hogy a felszínéről lejöjjön a vékony szennyréteg és csillogjon.

Ismert aranymosók voltak a környéken: Szakolczai Antal, Nagy Lajos, Zsemlovics Imre, Vízváry Géza, Kézdi László, Eperjesi László.

Megéri-e aranyat mosni?

Bár a kézi aranymosás nem esik a bányatörvény hatálya alá, ahogy a fentiekben is láttuk, az aranymosás igencsak kimerítő mesterség. Ráadásul nem is kimondottan kifizetődő. Az aranymosás a 18-19. században ugyan virágzott, de a Duna szabályozásával már nem volt érdemes aranyászni. Ma már aranymosással hagyományőrzés, vagy hobbi céljából foglalkoznak. Az aranymosók korábban is szerény keresetért dolgoztak, az időjárási körülményeknek is ki voltak téve. Egy Szőnyben fennmaradt dal szerint: