Bányász apám büszkesége

Bányászember lévén az volt az első, mikor a szakma himnuszát megtanultam. Akkor csak néhány éve láttam meg a napvilágot, de már énekeltem, hogy „Szejencse kell...” Kicsit más szavakkal. Néhol pöszén. Egyedien, de a miénk volt. Az övé és az enyém. Ma már tudom, hogy szól helyesen a kezdet. Ennek ellenére még ma is sokszor úgy éneklem, ahogy akkor, több évtizeddel ezelőtt megtanultam. Emlékeimbe égett. 

Évek óta figyelem, hogy a bányabezárások után miként él tovább a bányászkultúra. Kicsit megváltozott. Kicsit „pösze”, de a miénk. A mai generáció már kevésbé érezheti át, értheti meg a sorsokat. Amikor a kas másodpercek alatt zuhan több száz méter mélyre. Vajon tudják, hogy milyen hatalmas erőt igényel megemelni egy szénnel teli szívlapátot? Vagy milyen érzés lehet úgy munkába indulni, hogy lehet, hogy az lesz az utolsó? Első interjúm után kaptam a második vállveregetést. Egy annavölgyi bányaszerencsétlenség utolsó túlélőjéről írtam. Órákon át hallgattam a történetét. 

Sajnos, mára megkopott az emlék. Az viszont biztos, hogy sok barát odaveszett a tragédiában. Sőt, interjúalanyom halálhíre is eljutott a családhoz. Órákon át abban a hiszemben éltek, hogy meghalt a fiuk. Aztán az utcasarkon befordult. Hazatért. Mára bányászszívű édesapám sincs már közöttünk. Emléke viszont örök. Akár a himnuszé. És ez lenne a harmadik...