Gerecse 50 a túrázó szemével: sárdagasztók elszánt serege hódította meg az ösvényeket

Gondolom, sokaknak eszébe jutott a Republic együttes, amikor szombaton – eső után, eső előtt – nekivágott az 10, a 20, a 30 vagy éppen az 50 kilométeres Gerecse teljesítménytúrának. A nehéz körülmények ellenére a több mint 4000 induló nagy többsége teljesítette a távot. A szervezés kiváló volt, gördülékenyen ment minden, számos ajándéknak is örülhettek a részvevők.

A legnagyobb hazai teljesítménytúra, a Gerecse 50 idén új rajthelyszínt kapott. Az önkormányzat jóvoltából a nemrég megújult és megszépült tatabányai Megyeháza térről indultak a túrázók. A rendező a Magyar Természetjáró Szövetség volt, a KEM Természetjáró Szövetség közreműködésével.

Reggel 6-tól 8-ig a leghosszabb két táv, az 50 kilométer és a 30 kilométer kihívásait vállalók hagyták el Tatabányát, míg a rövidebb távokat választók 9 és 11 óra között startoltak. Az 1865 "ötvenes" közül 1696 ért célba. A harmincasoknál 857–846, a húszasoknál 927–916, a tízeseknél pedig 660–649 volt az arány. Öten vannak, akik minden alkalommal, tehát most is teljesítették a Gerecse 50-et: Holczhacker József, Szabó András, Szabó Elemér, Wiszt Ferenc és Vadócz Péter.

A rajt-cél helyszínén reggeltől estig segített a szervezésben Horváth Zoltán, aki 1982-ben az egyik megálmodója volt a Gerecse 50-nek. Pápai Lászlóné, a KEM Természetjáró Szövetség elnöke szintén régóta törzstagnak számít. Koordinálta, hogy a félszáz Vulkán TSE
aktivista melyik ellenőrzőpontnál legyen, miben álljon a túrázók rendelkezésére.

Különlegességek mindig vannak, nem volt ez másképp most sem. Például volt olyan túrázó, aki a hideg időjárás ellenére végig mezítláb túrázott, volt lánykérés a célba érkezéskor, illetvet ünnepi, 18. születésnapi túra is. Egy hölgy a vasárnapi 50. születésnapja előtt stílusosan 50 kilométert gyalogolt. A legidősebb túrázó ezúttal 85 éves, míg a legfiatalabb 2 éves volt.

A csütörtöki, majd a pénteki szinte folyamatos eső jó néhány helyen sártengerré változtatta az utakat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az időjárás a tavalyi formáját hozta, napközben szél, eső, változó felhőzet, de a célba érkezéskor napsütés várta a fáradt vándorokat.

A beszámoló szerzője immár 33. alkalommal gyűjtött élményeket és tapasztalatokat az ötvenes távon, most Máté unokájával együtt sikeresen legyűrtek összesen 100 kilométert.

Legalább húsz olyan kilométer volt, amikor a sárdagasztás fortélyaival ismerkedtünk. Csúszásveszély táblából több tucatnyit ki lehetett volna tenni, de enélkül is tudták a komor arcúak vagy a kínjukban nevetgélők, hogy vigyázni kell. Megoszlottak a vélemények arról, hogy az úton tocsogjanak, vagy kis kitérőkkel az erdőben haladjanak. Jómagam gyakran választottam az utóbbit, így a végére Gerecse 55 lett belőle, a lépésszámlálóm 77 000 fölé kúszott. Közben többször is segítettek sorstársaim, például árokugrásnál, vagy amikor látták, hogy balettozó mozdulataimról, hogy nem éppen tudatosak, és elkaptak a még nagyobb besározódás előtt.

A legendás Bánya-hegy megmászása igen nehezen ment, azzal együtt is, hogy lehetett kötelekbe kapaszkodni. A borulások és a szitkozódások száma meghaladta a sokéves átlagot. Egyébként minden tiszeletem a lelkes fotózóké, akik a nagyobb pocsolyáknál és a virágtengereknél, vagy a pusztamaróti medvehagymával borított domboldalnál meg-megálltak, megörökítették a pillanatokat, amelyeket azután akár már azonnal, vagy a célba érkezés után megosztottak a világhálón.

A vértestolnai műút mellett most is, mint mindig, népszerű volt a zsíros kenyerezőnek is nevezett megálló. Finom, friss kenyérből, lila hagymával, ahogyan kell. Szódavizet is lehetett vételezni, aztán indulás tovább és tovább, be a sárba, ki a sárból, érkezés Koldusszállásra, innen szerpentinen a Kisréti vadászházhoz... – nem is sorolom, a leírásba is belefáradok.

Szerencsére esőből "csak" kisebb sorozatok érkeztek a fejünkre, ez inkább lelkileg viselte meg a társaságot. Egy ugrás még vissza a túrához: a tardosi kápolna és templom előtt többen megálltak fohászkodni. Én is így tettem, de a biztonság kedvéért a Jóisten mellett az Öregistent, Buddhát és Zeuszt is kértem szépen: Ne add már Uram az esőt!

Nem hallgattak meg, talán majd jövőre. A szervezők mindenesetre ezúton is gratulálnak minden sikeres célba érkezőnek. Csak annyit tudok hozzátenni, hogy én is, no meg persze jövőre, veletek, ugyanitt! Esőmentes, napsütéses, madárdalos 2024-es túrázást kívánok mindannyiunknak!