Levente Péter életre-halálra játszik minden nap

– Nem éppen városi viseletben van. Mindig kötényt visel, ha utazik is?
– A sváb és magyar parasztok hordtak ilyen kötényt Tolnában, akik között felnőttem. Mindig kötényben jártak, a derekukon megkötve, abban tartották a kötöző raffiát, a fontosabb szerszámaikat. Amikor nem színpadon vagyok vagy tanítok, akkor mindig, még vezetés közben is van rajtam kötény, benne a  pipa, pipadohány, az övemen egy metszőolló és egy pitypangszurkáló. Ez utóbbi célszerszám, ezerféle dolgot lehet vele művelni, nagyon praktikus!

– Hogyan került Tolna megyébe, Szekszárdra?
– Nagyváradon születtem, de sokáig identitászavarom volt, hiszen Nagyvárad helyett Oradea van, az is Romániában. A háború után Salzburg mellől másfél év után visszajöttünk Magyarországra, miközben apámat Bécsben fel akarták venni az ügyvédi kamarába 1946-ban. Királyi és állami ügyész volt Nagyváradon, de nem volt „megbízható”, csak polgári perekben járhatott el, mert ő és társa, dr. Liszka Károly nem volt korrumpálható. Apám úgy beszélt és írt németül, mintha az anyanyelve lenne, édesanyám gyors- és gépírónőként két nyelven beszélt tökéletesen, de apám azt mondta: magyar vagyok, hogy maradnék Bécsben? Egy katonai teherautóval jutottunk le Szekszárdra. Négy éves koromtól ott nevelődtem, magyar és sváb parasztok, megalkuvásra képtelen értelmes emberek között. Ezt a szót, paraszt, az én jelenlétemben a mai napig csak méltósággal és tisztelettel lehet kiejteni!

– Több mint húsz éve Héregen élnek. Ennyire tetszik a vidéki élet?
– A természet tetszik, a Gerecse, a csönd. Amikor a lányunk született, 1978-ban, vettünk Héreg mellett, a Bika-réten egy zárt kertet, amit Dorkánk 18 éves koráig úgy műveltük, ahogy egy igazi magyar sváb parasztcsalád tette volna. Sajnos az út felújításakor a parkolónkat betemették, most csak az erdőn át tudnám megközelíteni. Immár 21 éve bent élünk a faluban, egy vályogházban, többszáz négyszögöles kerttel.

– Levente Péterről több generációnak is a Zsebtévé jut eszébe. Miben rejlett Móka Miki népszerűsége?
– A Zsebtévét 1965-ben kezdtük a Szabadság téri stúdióban. Tóth Eszter ötlete volt, és Szabó Attila rendező, a Süsü, a sárkány rendezője találta ki Hakapeszi Maki figurájához Kemény Henriket, Bunyós Bálinthoz Szőlőssy Irént, Furfangos Frigyes mesterhez pedig azt, hogy a labdabábot én mozgatom, Kemény Henrik pedig beszél, rekedt hangon. Móka Mikinek olyat választottak, aki bábozni, táncolni, pantomimezni is tud, én pedig akkor a Bábszínházban dolgoztam. Amit a Zsebtévében képviseltem, és azóta is művelek, a gyerekekkel való természetes, társas kapcsolat, művészi eszközökkel. A helyemet egymás után három színésszel is igyekeztek betölteni. Csak mostanában értettem meg, hogy miért szűnt meg a műsor néhány év után. Az én erősségem a gyerekekkel való kapcsolatban rejlik. A gyerekeket nem egyenrangúként, hanem egyenjogúként kezelem máig. Ebben a műfajban ugyanis a gyerekek gyakran díszlet- vagy illusztrációszerepet kapnak, kis felnőttként kezelik őket. Mi lelki-szellemi és együtt cselekvő kontaktust teremtünk velük a tévében is, a színpadon is. A bábokkal és egyéb tárgyakkal való személyes, teremtő, életet lehelő viszonyom a másik meghatározó talentumom, amivel erőm határáig kívánok derűsen szolgálni. Én nem szerepelek, én életre-halálra játszom minden nap, mintha a Nemzeti Színházban az utolsó előadásom lenne. 

– Tizenöt év után mégis kiszállt. Miért?
– Először is, változott a rendező. Ezáltal nem tartottam alkotóinak a további kapcsolatot. Amikor a Zsebtévé felvételei 1965-ben elindultak, már interaktív műsort készítettünk, sok új tévés trükköt itt alkalmazott Szabó Attila először. Másodszor pedig zavart a tiltott-tűrt-támogatott rendszer kiszolgáltatottsága. Már az MRTV 68-69-es évkönyvében ott volt a fotóm Móka Miki szerepében, kezemen Bunyós Bálint bábuval, aki zseblámpával világít a szemembe. És mit írtak az én fotóm alá? Ladislav Fialka csehszlovák pantomimművész a Zsebtévében. A tűrt kategória mellett már itt, 1969-ben a tilos bukkant fel. Az első interjú a Film Színház Muzsikában csak 1994-ben jelent meg rólam! Takács Vera rendező hívott vissza a televízióba, Döbrentey Ildikó Játékszüret című műsorába. A legalattomosabb diktatúrában is mindig ott volt egy-egy őrangyalunk személyi igazolvánnyal, aki támogatott a tiltott-tűrt helyzetekben.

– Nem hiányzik a tévé, a népszerűség?
– Folyamatosan csörgetik a titkos telefonszámom. Művészként Kacag Koncertjeink családi színháza 4-104 évesek épülésére szolgál. Tanítóként a felnőtteknek magatartáskultúra lelkiderű-gyakorlatokat tartunk. Közéleti emberként napi 24 órán át politizálunk, de nem pártpolitikusként, hanem következetes magatartásunkkal. Meghívásra havonta 3500 kilométert vezetek mindenfelé, ahová meghívnak, ahol magyarul értik a szavunk. A tévé nem hiányzik, hiányzik belőle a mi műfajunk színvilága.  

– Sok helyütt tanít magatartáskultúrát. Viselkedés, magaviselet, magatartás: mi a különbség?
– Negyven évesen, második gyermekünk elvesztése után döbbentem rá, hogy én csak éretlen felnőtt módjára viselkedem, ha nem törekszem érett felnőttségre, azaz magatartásra, össze fogok omlani. Hétmilliárd emberi lény él a földön, ösztönlényként vegetálva, de a különböző sokkhatások, a pozitív és negatív tapasztalatok alapján elkezdhet benőni a fejünk lágya, így észlényként is elkezdünk viselkedni. Ösztönlényként azonnal bicskát rántanék, de észlényként már meggondolom, mit tegyek, megöljem, vagy csak feljelentsem? Az emberiség egy része azonban nem elégedhet meg ennyivel: társaslénységre törekedve dönthet, hogy konfliktushelyzetekben miként viselkedjék.

– Tehát minden ember választhat a testi-szellemi-lelki viselkedési módok közül?
– Ha igényes, akkor igen. Ez olyan hármas egység, aminek latin neveket adtam. A „Homo ökologicus”, vagyis a testi ember lökődik a világban, a „Homo ökonomicus”, a szellemi ember lökdösődik, de még mindig messze van a kötelességtudattól, a felelősségvállalástól, a nemességtől, a humánumtól, a méltóságtól. A harmadik viselkedési fázis a „Homo ökumenicus”, a lelki ember, vagyis a társaslény mivoltunk. Ezzel nem születünk, diplomával nem megszerezhető, erre az állapotra személyes törekvés útján tehetünk szert. Magatartás például az, amit az aradi vértanúk tanúsítottak méltóságot sugározva. Minden más csak ösztönös viselkedés (a hóhéroké), vagy eszes magaviselet (a parancsot adóké).

– Miként segíthetnek ezek az ismeretek a különböző helyzetek megoldásában?
– A magatartáskultúra önismereti, módszertani, gyakorlati tantárgy. Foglalkozik például azzal, hogy az emberek minden sokkhelyzetekben háromféle módon cselekedhetnek: ösztönösen, eszesen vagy társasan. Milyen sokkhelyzetek vannak? Tragikus, monoton és sikeres helyzetek. A tragikusról az imént beszéltem, fiaink halálával kapcsolatban. A monoton sokkhelyzet számomra, hogy több évtizede vezetek havonta több mint háromezer kilométert. És a sikeres sokkhelyzet, amit a legveszélyesebbnek tartok az eddigi tapasztalataim alapján. Mindhárom helyzetből három különböző módon kerülhetek ki, aljasodva ösztönlényként, cinikusan észlényként vagy nemesedve, társaslényként. Ez az esszenciája a magatartáskultúrának. Például személyesen nekem abban segített, hogy identitásproblémámat, irigységemet, bosszúvágyamat negyven évesen elkezdtem leküzdeni, üldözési mániámat pedig sikerült óvatossági mániává transzponálnom.  

– Tanít, könyveket is ír. Most min dolgozik?
– Még 1983 és 1989 között a Gyógypedagógiai Főiskolán tartottam Viselkedéskultúra fakultációt a hallgatóknak, dr. Csányi Yvonne felkérésére. Túlélő könyv címmel a Mentálhigiéné és Pszichoszomatika című folyóiratban dr. Kopp Mária inspirálására publikáltam magatartáskultúra-kutakodásaim részeredményeit 2001-2002-ben. Mostani kötetem címe: Én teszek a gyűlölet ellen. Sok minden érthetőbb, ha kézbe vesszük Döbrentey Ildikó Gyatra hitem érlelődik című kötetét is. Ildikó máig a szerelmem, gyermekeink édesanyja és alkotótársam. 24 éves koromban házasodtunk össze, és hogy ez a házasság 48 éven át kitartott, az is a magatartáskultúrára való törekvésem eredménye.