2017.04.10. 15:53
Dall’Asta Arnold: az ember a „márka” mögött
Dall’Asta Arnold neve a műkőkészítők és a kőfaragók táborában igazi márkának számít, még a határainkon túl is. Ez a fajta ismertség nem a véletlen műve, hiszen szakmája kiemelkedő alakja, aki több mint ötven éve űzi mesterségét.
Amikor megérkeztünk hozzá, a műhely hátsó traktusából éppen egy csiszológép visított fel, ezért a jóval csendesebb irodájába „menekültünk”.
– A testületet tizenheten alapítottuk. Ma már több mint kétszáz önkéntes tagja van – mondta a szakember. – Az irányításom alatt léptünk be az Európai Épített Örökség Kézműveseinek Szövetségébe is, 2000-ben. Bizonyára ezzel is összefügg a néhány hete adományozott európai kitüntetés, valamint azzal, hogy jelentős szerepet vállaltam az európai kőfaragó-mesterképzés kialakításában, amelyet leginkább az egykori céhes rendszerhez tudnám hasonlítani.
Magyarországra szökött hadifogoly édesapja
Arnold édesapja, Aldo egy Parma melletti kisfaluban látta meg a napvilágot. Az eredeti szakmája kőműves műkőkészítő volt. Az első világháborúban fogságba esett, és éppen száz éve, 1917-ben szökött meg a fogolytáborból. Ekkor kezdődött a Dall’Asta dinasztia magyarországi „élete”.
– Jó apám Környebányán talált magának munkát – jegyezte meg vendéglátónk. – Itt és ekkor indította el a honosítási kérelmét. Ám olyan, hogy műkőkészítő, akkoriban Magyarországon nem is létezett. Ennek ellenére jól boldogult. Olaszországban egyébként a műkövezést is kőművesek végezték. Aztán 1928-ban, amikor magyar állampolgár lett, átköltözött Tatabányára, és műhelyt nyitott.
A papájának két házasságából öt gyermeke született, Ottó, Matild, Anneliese, Károly és a sorban „utolsóként” Arnold. A szakmát ő, a legkisebb fiú folytatta.
Osztályidegenként kiutálták
– Budapesten a gépipari technikumban kezdtem a tanulmányaimat. Harmadikos lehettem, amikor, mint osztályidegent, hiszen apám iparral rendelkezett, kiutáltak az intézményből – emlékezett vissza. – Így hazajöttem Tatabányára, és a VI-os akna mögött lévő ipariskolában kezdtem a „műkövességet” elsajátítani. Képzeljék el, egy osztályban tizenhat szakma képviselői tanultak.
Arnold 1954-ben már édesapja keze alatt, mint műkőkészítő inas dolgozott. Három évvel később kitanulta a kőfaragó szakmát is.
Egyedül vitte, állította fel a sírköveket
– Az iparengedély apámé volt, de 1958-tól már szinte önállóan dolgoztam – említette a kitüntetett. – Apám tüdőgyulladással nyomta az ágyat, így a sírköveket egyedül kellett kiszállítanom, felállítanom a temetőben, a megjelölt nyughelyeken. Na, így értettem az önállósodásomat. Végül 1967-ben kaptam meg az iparigazolványomat. Július elsején lesz ötven éve. Úgy tervezem, hogy aznap végleg abbahagyom a munkát...
Lánya Brigitta, ugyan kitanulta a kőfaragó mesterséget, sőt, egy darabig segített is édesapja műhelyében, ám mostanság inkább a világot járja. Élete párjával, Rozáliával azonban hatvan éve ismerik egymást, és élnek megértésben, boldogságban.
– Már korábbról ismertem Rozáliát, ám 1957-ben az inasiskola évzáróján fel is kértem táncolni – mesélte a mester. – Ez a tánc azóta is tart. Két évre rá összeházasodtunk, és ez a kapcsolat már életfogytiglan működik.
Nem tudna elképzelni más munkát
Dall’Asta Arnold nem szobrász, soha nem érzett hozzá indíttatást, ám a szakmájának kiemelkedő művelője immár két emberöltő óta.
– Nem tudom meghatározni, hogy a szakmánkban mi a szép, de más munkát el sem tudnék magamnak képzelni. Talán éppen ezért művelem már ötvenhárom éve, de egy kicsit, így nyolcvan évesen már elfáradtam. A szakmámból adódóan sokat utazhattam, világot láttam. Emberekkel, kultúrákkal ismerkedhettem, barátságokat köthettem. Ennek ellenére elismerem, nem volt könnyű. A kővel meg kell dolgozni, bár szerintem minden szakmában megvannak a napi kihívások. Kicsit olyan ez mint a gránit és a márvány. Az üledékes eredetű márvány legfeljebb tíz–tizenkét évig őrzi a fényét, a legértékesebb kő, a vulkanikus gránit ellenben évszázadokon át.
Petrik J. Dall’Asta Arnold a műhelyében -->
