A mai napig a Bányászért él a Real Madridot verő legenda - Csapó Károly 70 éves

– Miként vezetett az útja Agyagosszergénytől Tatabányáig?
– Még gyerek voltam, amikor Sopronba költöztünk, ráadásul a helyi Textiles csapatának pályája mellett laktunk. Egyszer éppen arra jártam, amikor a kapus rám szólt, hogy rúgjam vissza a labdát, és ha már ott vagyok, álljak is be. Így lettem igazolt játékos Sopronban. A megyei első osztályban mutatkoztam be a felnőttek között, 1974-ben pedig már NB II-esek voltunk. 

– Majd jött a tatabányai ajánlat...
– Ekkoriban már több élvonalbeli klub is keresett, a Rába ETO-val már majdnem meg is egyeztem. Ekkor érkezett az általam nagyra becsült Gelei Józsi bácsi ajánlata, erre pedig nem mondhattam nemet és végül a Tatabányát választottam.

– Sok szép és sikeres évet töltött itt. Melyek a legszebb emlékei?
– Például a megérkezésem. A Bányász éppen akkor, 1974 nyarán nyerte meg ismét a Közép-európai Kupát, a döntőt már a helyszínen láttam. A szurkolók is imádták a csapatot, emellett a játékosok is hamar befogadtak, nagyon jó volt a közeg. Szabó Gyurival azóta is tart a barátságunk.

– Nyolc év után Franciaországba igazolt.
– Akkoriban a betöltött 30 év és legalább 10 válogatottság kellett egy külföldi szerződéshez, ami 1983-ban már megvolt. Kerestek ugyan Budapestről is, de ha nem jön egy külföldi ajánlat, maradok Tatabányán. Végül a menedzserem ajánlatára Toulouse-ba szerződtem, ezt a lehetőséget nem szalaszthattam el. Ott játszott egyébként akkoriban Bálint Laci is. A Toulouse egyik szponzora akkoriban a Grenoble elnöke is volt egyben, aki aztán egy év után átcsábított minket a csapatához. Három évig játszottam Grenoble-ban. 

– Milyenek voltak a kinti tapasztalatai?
– Rengeteget tanultam, elsősorban azt, hogy soha nem szabad feladni, és mindig százszázalékos teljesítményt kell nyújtani, vagy még többet. Ezt el is várták egy külföldi profitól, hiszen ha valaki nem játszott jól, rögtön hozhattak helyette valakit belföldről. Jól felvázolt edzéseink voltak, és a regenerációra is odafigyeltek, amire itthon akkoriban még alig. Egy idegenbeli mérkőzés után például másnap akkor is könnyített edzésünk volt, ha hajnalban értünk haza, aztán másnap pihenhettünk. Hetente egyszer az utánpótlás edzésein is részt kellett vennünk. A későbbi világ- és Európa-bajnok Youri Djorkaeff például rendszeresen kérte a segítségem a rúgótechnikája fejlesztéséhez.

– Hogyan alakult a további karrierje itthon?
– 1986-ban tértem vissza Tatabányára, ahol még négy évet játszottam, ám a vezetőedző ezt követően már nem számított rám. Ezt követően az ificsapatnál edzősködtem, illetve hétvégenként néhány barátommal kijártunk futballozni Ausztriába. Végül 1993-ban hagytam abba a futballt Vértesszőlősön. Még ekkoriban is mehettem volna külföldre, hiszen Gelei Józsi bácsi kivitt volna magával segédedzőnek Katarba, de akkoriban csak vezetőedzőként lehetett kiszerződni, így újra játszanom kellett volna. A MLSZ végül nem járult hozzá.

– A mai napig is segíti a tatabányai labdarúgást. Milyen feladatai voltak az elmúlt években?
– Elhelyezkedtem a civil szférában, csapágyakat forgalmaztunk, közben a Tatabányai Alapítvány Sport Kör elnöke is voltam. 2011-ben Bozsik Péter kért fel, hogy segítsek újra a klubnak. A TASK aztán beolvadt a TFCE-be, majd a TSC-be, így újra a legnagyobb tatabányai egyesületnél tevékenykedem. Jelenleg az U11-es és az U12-es gyerekek felkészítését segítem. Jó érzés számomra megmutatni a fiataloknak azt, amit tudok. 

– Milyennek látja a tatabányai labdarúgás és benne a saját jövőjét?
– A felnőttcsapat játékosinak 80 százaléka sajt nevelésű, ezt az irányt kellene tartanunk, illetve további támogatókat szerezni ahhoz, hogy feljebb lépjünk az NB III-ból. A régi sportolók véleménye is az, hogy az ifjúság arra a szintre fejlődik, ahol a felnőttek is állnak. Van kapacitás Tatabányán és én is addig foglalkozom a gyerekekkel, amíg csak tudok.

Névjegy - Született: 1952. február 23., Agyagosszergény; Posztja: középpályás; Csapatai játékosként: Soproni Textiles (1968–1974), Tatabánya (1974–1982; 1986–1990), FC Toulouse (1983), AS Grenoble (1983–1986); Válogatottság/gól (1974–1986): 19/1; Csapata edzőként: Tatabánya (1992–1993); Kiemelkedő eredményei játékosként: 2x magyar bajnoki ezüstérmes (1981, 1988), 2x magyar bajnoki bronzérmes (1982, 1987)