A legendás tatabányai focista, aki soha senkit nem bántott

Szabó György, a tatabányai labdarúgás emblematikus alakja 76 éves. Ennek dacára a városban, vagy szűkebb hazájában a tízévestől a százévesig többnyire csak Gyurikának szólítják. Vele beszélgettünk a kitüntetés kapcsán, talán egy kicsit másképp, és nem csupán imádott sportágáról, a futballról. Mert ő még futballista volt és nem „labdarúgó”.

– Igaz a pletyka, miszerint a díszpolgári cím átadó ünnepsége után a következő munkanapon kinyitotta a dózsakerti üvegesműhelyét?

– Az esemény után megünnepeltük a díjat, ahogy illik, ám ennyi elég is volt. A rákövetkező munkanapon pedig bementem dolgozni, hiszen mindig van tennivaló...

– Mivel magyarázható az a hihetetlen népszerűség és tisztelet, amely harmincöt évvel a sportpályafutása befejezését követően is övezi?

– Úgy gondolom, a sportszerűséggel, és ez az életem minden területére érvényes. De ha csak a futballpályára vetítem le, soha nem perlekedtem, nem veszekedtem egyetlen játékvezetővel sem. Minek is? Egy ítélet után teljesen fölösleges. Tiszteltem az ellenfeleimet, örültem a társaim sikerének és mindig büszkén viseltem a Bányász csapatkapitányi karszalagját. Emellett elmondhatom, hogy soha senkit nem bántottam. Bár egyszer majdnem...

– Éspedig...?

– Régi történet... A Salgótarjánnal mérkőztünk itthon, ott addig rugdostak, míg majdnem visszaadtam. De csak lendült a lábam, aztán visszafogtam magam. Ám a mozdulatot kiszúrta a partjelző és intett a bírónak. Nagy Béla játékvezető pedig odajött hozzám és csak annyit mondott: „Szabó sporttárs, mehet zuhanyozni”. Ennek ellenére is megkaptam az év végén a fair play díjat. De büszke vagyok arra is, hogy beválasztottak az évszázad negyven legjobb magyar futballistája közé is. Négy éve pedig az államfőtől vehettem át a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. De ezen túl is számos elismerésben részesültem.

– Így a díszpolgári elismerés fényében, melyik kitüntetésére a legbüszkébb?

– Erre. Mert ezt Tatabányától kaptam, azért, amit Tatabányáért tehettem. A díjat egyébként egy aranygyűrű és a szép oklevél testesíti meg.

– Volt-e a gratulálók között olyas valaki, akitől nagyon jól esett a köszöntés?

– Minden gratulációnak egyformán őszintén örültem, hiszen ötven éve itt élek, és nagyon szeretem a tatabányai embereket. Jó érzés, amikor ismerősök és olykor ismeretlenek csak úgy, üdvözlésképpen beintegetnek az üzlet ablakán, vagy benyitnak csak azért, hogy beköszönjenek. De bevallom, hogy az talán mindennél jobban esett, teljesen meg is hatódtam, amikor az egykori csapatársak – Kiss Imre, P. Nagy Laci, Csapó Karcsi, Lakatos Karcsi – átöleltek, megveregették a vállam, majd elismerően szóltak a díjátadót követően készült interjúkban rólam. Sőt, amennyire ismerem a polgármesterünket, Schmidt Csaba úrról is elmondható, nem a szokványos módon, hanem talán egy kicsit érzelmesebben méltatott engem, ami külön megtisztelő. A legutóbb pedig a legendás kapusunk, Gelei Jóska hívott telefonon, és csupán annyit mondott, „gratulálok, díszpolgárkám...”. Ezek a kitüntetések leginkább ezekért a megható pillanatokért felejthetetlenek.

– Néhány szó azért eshet a labdarúgásról is?

– Hogyne!

– A sportpályafutásában volt olyan esemény, amely a mostani „polgári” elismeréshez mérhető?

– Számomra egyértelműen az 1973-ban, majd egy évvel később, 1974-ben, a Tatabányai Bányásszal megnyert Közép-Európa Kupa diadal az, amely hasonlóan nagy szó és feledhetetlen.

Több mint félezer élvonalbeli meccs

Szabó György 1942-ben született Gútán. Először igazolt játékosként az Almásfüzitői Timföld SE-t erősítette. A Tatabányai Bányászban ötvenhárom évvel ezelőtt, 1965-ben mutatkozott be. Egyszer – az Amerikai Egyesült Államok ellen – a magyar válogatottban is szerepelt. 510 NB I.-es meccsen szerepelt, jobbszélső és jobbhátvéd poszton összesen 75 gólt szerzett kék-fehér színekben. Szédületes pályafutását 1983-ban fejezte be. Kétszer nyert a Tatabányai Bányásszal Közép-Európa Kupát, egy bajnoki ezüst- és két bajnoki bronzérme mellé egy kupaezüstöt is begyűjtött. „Gyurika” a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés büszke birtokosa, a közelmúltban pedig a Tatabánya díszpolgára elismerő címet is átvehette.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen hosszú időn keresztül sikeres legyen?

– Elsősorban egészség. Aztán, hogy a sérülések is kerüljék el a játékost. Bár ez érdekes, mert nekem a pályafutásom során a lábam és a karom is eltört, viszont roppantul gyorsan gyógyultam. Igaz, a lábtörésem miatt az éppen Londonba készülő válogatott keretből maradtam ki. Aztán fontos a helyes táplálkozás is. Ha este hét óráig nem tudtam valami miatt megvacsorázni, már legfeljebb csak csipegettem.

– Régen volt már, de olykor a „bennfentesek” még ma is az orra alá dörgölnek egy ominózus Tatabánya – Újpest meccset, amikor a viharos széllel szemben választott térfelet, és ezért kapott ki a Tatabánya.

– Ha hiszik, ha nem, a meccs előtt megbeszéltük a srácokkal, hogy amennyiben rám esik a választás joga, a széllel szembeni oldalt választom. Ki is tárgyaltuk, hogy az első félidőt kibekkeljük, a másodikban meg lesöpörjük a pályáról a Dózsát.

– Hát nem egészen így történt, mert négy-háromra kikaptunk, úgy, hogy az első játékrészben már négy-nullára vezetett a fővárosi társaság...

– Ez igaz, mert amikor bekaptuk az első gólt, mindenki ki akart egyenlíteni, így a saját kardunkba dőltünk. Szünet után pedig már hiába rohamoztunk, „csak” háromszor találtunk ellenfelünk kapujába.

– Ennél kellemesebb emlék lehet az Újpest öt-egyes legyőzése. Ám ezzel kapcsolatban is kering egy, amolyan urbánus legenda. Igaz-e, hogy Lakat tanár úr, a Bányász mestere a meccs előtt semmilyen taktikai utasítást nem adott? Csak azután érdeklődött, ki hogyan aludt, mit ebédelt, milyen állapotban érzi magát. Állítólag már a játékoskijáróban toporogtak, amikor önt, mint csapatkapitányt addig lökdösték a többiek, kérdezze meg, mi legyen a taktika, hogy végül rákérdezett. Erre Lakat Károly odaszólt a szakosztályvezető Dobos Ferencnek: mi a taktika, Ferikém? És jött a válasz, hogy tízezer, mármint forint, a győzelemért a prémium...

– Valami rémlik. Lehet, hogy így történt. Biztosan nem tudom, csak azt, hogy a mester nagyon gyakran beszélgetett, egyeztetett velem a találkozók előtt és a meccsek után is. Igen jóban voltunk, megbízott bennem, és érdekelte a véleményem. Az pedig előfordulhatott, hogy csak nekem volt merszem kérdezni tőle... A lényeg azonban azon van, hogy nyertünk.

– Mindössze egyetlen alkalommal, de kihagyta önt Dalnoki Jenő edző a csapatból...

– Igen, ő egy másik, újonnan igazolt szélső védőt favorizált, ám a szurkolók és a vezetőség nyomására a következő mérkőzésen már ismét kezdőként futhattam ki a csapattal.

– Mi újság a családdal?

– Három fiam van és egy 13 éves nevelt lányom, aki szintén a szívemhez nőtt. Emellett van három unokám. Donát fiamnak, aki itt dolgozik velem, két gyermeke van, egy kétéves és egy hatéves kisfiú... Én pedig a párommal élek nagy szeretetben.

– Közeledik a karácsony, ez a kedvenc ünnepei közé tartozik?

– Nem szeretnék illúzióromboló lenni, de nem nagyon szeretem a szeretet ünnepét, mert sok a „gond” vele. Éppen ezért az ünnepeket is csak szűk családi körben üljük.

– Milyen ajándéknak örülne mégis?

– Mondhatnám, hogy megvan mindenem. A legszebb ajándék számomra a békesség, az egészség és hogy „túléljem” az ünnepeket. Templomba járó katolikusként ezért is szoktam fohászkodni...