Legenda és történelem: Turczi István könyve az egész országnak mesél Tatáról

Ugye jól emlékszem arra, hogy 2001-ben „született” a Deodatus? Ha igen, akkor épp nagykorúvá vált az idén. Van ennek valami köze ahhoz, hogy épp most jelentette meg egy országos kiadó?

Igen, jól emlékszik. Valóban 2001-ben adta ki Tata önkormányzata a Deodatust, ami egy férfi és a város történelme. Hálás vagyok szülőhelyem vezetőinek, mert lehetővé tették, hogy régi álmom teljesüljön. Akkor néhány száz példányban jelent meg; inkább füzet volt, mint könyv, de nekem nagyon sokat jelentett. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az összes irodalomtörténész, akinek a kezébe került, komoly tanulmányt írt róla. Bengi László, Kabdebó Lóránt, Radvánszky Anikó és Vilcsek Béla munkái igazán magas polcra helyezték ezt a könyvet.

Ez is hozzájárult a mostani országos megjelentetéshez?

Talán. De valószínűbb, hogy munkáim gondozója, a Scolar Kiadó az idén látta elérkezettnek az időt, hogy országos terjesztésben, minőségi kivitelben, megújult formában kerüljön az olvasók elé ez a mű. „Könyvészetileg” tehát ez az első kiadás, a korábbi kötet csak egy romantikus előzménynek tekinthető. Elmondanám még, hogy a Márai-programnak köszönhetően a Deodatus ott lesz minden nagyobb könyvtárban. Annak pedig én örülök a legjobban, hogy a könyvhéten már csaknem az összes példány elfogyott, így hamarosan kinyomtatják a második kiadást.

Apropó! Ki is az a Deodatus? Hány alakból és kikből gyúrta össze?

Számomra Deodatus személye ösvény a valóság és a képzelet között. Átjáró a történeti tényeken alapuló múlt és a legendák látomásos, mesei világa között. Hangsúlyoznám, hogy nem szabad alábecsülnünk a legendákat, mert nemzetmegtartó erejük lehet. Gondoljunk csak Szent László vagy Mátyás király történeteire. A legenda ily módon a nemzeti önismeret próbája is. Deodatus figurájáról valamennyi krónika megemlékezik. Én a Képes Krónikában olvastam róla először. Tudtam, hogy ebből még egyszer lesz valami. A gyönyörű leírásból az derül ki, hogy Szent István idejében magyar földre érkezett idegen nemzetségek közül elsőként az apuliai San Severin grófja, Deodatus jött az országba. Megalapította a tatai monostort, és Szent Adalbert mellett Istvánt is ő tartotta a keresztvíz alá. A király ezért őt később, mint keresztapját, Tatának nevezte.

Ez valóban így volt?

Nem tudhatjuk, mert a XX. századi történetírás szerint ez az egész merő fikció. Állítólag Deodatus a valóságban sohasem élt. Nos, ekkor éreztem azt, hogy ez az én igazi terepem, mert itt kezdődik az irodalom. Ugyanakkor leszögezném, hogy Deodatus szimbólum is. Egy város jelképe, amely hol meghúzódik a történelem árnyékában, hol fürdik az idők fényében.

Ezt hogy érti?

Arra utalok, hogy Tatának két fénykora is volt. Az első Zsigmond, majd Mátyás király uralkodása idején, majd 1727-től a szabadságharc leveréséig, amikor Esterházy József visszavásárolta a bécsiektől a várost, és megindulhatott a polgári átalakulás időszaka. Ehhez az időszakhoz köthető a Tata környéki tavak rendezése, a barokk építészet kiteljesedése, a vár restaurálása, és nem utolsósorban az erősen magyarosodó reform­kori szellemiség megerősödése. És ebben az értelemben Deodatus a nemzeti léptékkel gondolkodó és cselekvő ember szimbóluma is. Kicsit mindenki, aki az idők során tett valamit ezért a városért, az országért.

Miért készített új illusztrációkat Lévai Ádám? A régebbiek tán elavultak? Szerintem nem.

A korábbi egy másik közös munka volt, egészen más szakmai és szellemi körülmények között; 18 évvel ezelőtt. Ádám nem illusztrátora, hanem alkotótársa a könyvnek, ezért azt kértem tőle, hogy olvassa újra, mert szerintem ma egy másmilyen felfogású, esetenként más technikájú grafikai megjelenítésre volna szükség. Örültem, hogy megértette és elfogadta a felvetésemet. Az új kiadásban szereplő rajzok nem elmesélik, hanem továbbgondolják, újraértelmezik azt, amit megírtam. Én egyetlen sort sem húztam ki, vagy írtam hozzá. Korábban megmutattam a nemrég sajnálatosan elhunyt fiatal írótársamnak, Térey Jánosnak, aki elolvasta a kéziratot, és azt mondta: „Hozzá ne nyúlj, Pistám! Ez úgy tökéletes, ahogy van.”

Sebő Ferenc is közreműködött a tatai bemutatón. Miért pont ő?

Azért, mert barátaim közül őt hívtam meg. Régen is dolgoztunk együtt, utoljára A Tenkes kapitánya musical dalszövegeinek megírására kért fel, és én örömmel tettem ennek eleget. Most viszont ő varázsolt korabeli hangulatot a Deodatus stílszerű bemutatásához.

Több könyvét és verseskötetét is lefordították már más nyelvekre. Elképzelhető, hogy a Deodatust is le fogják?

Az utóbbi hetekben derült ki, hogy ősszel Törökországban jelenik meg új verseskötetem, illetve elkezdődött verseim albán és szerb nyelvű fordítása is. Több mint tíz országban jelent meg önálló kötetem, és húsz fölött van azoknak az államoknak a száma, ahol folyóiratok közölték a verseimet. Jó ezt kimondani, valóban megtisztelő. A Deodatus ebből a szempontból speciális alkotás, meglepődnék, ha vállalkoznának a fordítására, de a mai világban minden megtörténhet.

Tudom, hogy több témával szokott foglalkozni párhuzamosan. Jelenleg mit, miket csinál, és azok mikor kerülhetnek mások kezébe is?

Jó ideje már csak akkor szeretek valamiről beszélni, ha elkészült. Ha ezúttal kivételt teszek, azt azok miatt a megyei olvasók miatt teszem, akiket földijeimként ismerek és kedvelek. Egy gyerekkönyvön dolgozom, egészen kicsiknek, 3 és 8 éves kor között.

Hatvanéves elmúlt. Látszatra ugyanolyan lendületes, mint korábban. Belülről is így érzi?

Nos, kicsit olyan ez a kérdés, mintha hatvan fölött már ideje lenne visszavonulni, nyugdíjba menni, ahelyett, hogy évi 140-150 író-olvasó találkozón, felolvasóesten, dedikáláson vegyek részt. Én viszont továbbra is jelen vagyok a hazai, illetve nemzetközi irodalmi fórumokon és folyóiratokban, ráadásul pont annyit utazom, mint negyvenévesen, és minden évben megjelenik egy új könyvem. Egy napon majd biztosan csökkenni fognak a belső tartalékaim, hiszen az emberi élet véges, de ez a nap még nem jött el.

Végül még egy kérdés: a kortárs irodalom szereplői között hol helyezi el magát?

Nem az a lényeg, hogy én hol helyezem el magam, hanem az, hogy engem hol helyeznek el a kritikusok, az irodalomtörténészek és nem utolsó sorban az irodalmat kedvelők. Még lezárt életművek esetében sem lehet biztosan kijelenteni, hogy mennyire taksáljuk őket az irodalmi tőzsdén, hát még az élőkkel kapcsolatban. Tény, hogy vannak kánonok és ellenkánonok; kinek ez tetszik, kinek más. Van, aki a kötött versre, van aki a szabadversre esküszik. Nekünk alkotóknak az az egyetlen dolgunk, hogy végezzük a dolgunkat, írjuk meg azt, amire tehetségünk, erőnk és kitartásunk rendelt. Úgyis csak a halálunk után fog kiderülni, lesz-e újjászületésünk, megmaradnak-e a könyveink, vagy a feledés balladai homályába merülnek, velünk együtt.