Mit érdemel az, aki kitűnő? És mit az, aki nem?

Színötös felhívásunk kapcsán is voltak, akik üdvözölték az immár hagyományos felhívást, míg mások azzal érveltek, a nem kitűnőket sem szabad elfelejteni. Igazsága van mindkét félnek. De nem mehetünk el amellett, hogy a kiválóság nem szégyellni- vagy rejtegetnivaló tulajdonság. Ahogy akár a középszerűség vagy az átlagosság sem, és az sem, ha valaki „csak” saját magát tudja legyőzni. 

Kezdjük az utóbbival. Nem baj, ha valaki kihívásokkal küzd. Az sem, ha nem tartozik az „elithez”. Az is nagyszerű teljesítmény, ha a legjobbat hozza ki magából. Annyian vagyunk így annyi helyzetben, hiszen senki se jó, kimagasló mindenben. Aztán ott a középszer. Ő hozza a kötelezőt, amit elvárnak. Baj lenne ez? Nem? Ugyanis nem bukik el. És szintén legyünk őszinték magunkhoz: mindannyian botladozunk néha. 

És akkor ott az „elit”. Akinek minden sikerül. Aki mindig az élbolyban van. Kell ezt szégyellni? Nem. Kell arra gondolni, mit gondol az, akinek valami nem úgy sikerül? Nem. De akkor más se vessen rá követ, mert büszke. Vagy büszkék rá. Legyünk őszinték. Kiemelkedni a tömegből valamilyen teljesítmény okán mindig nagyszerű. Ha futásban, ha tudásban, ha kedvességben, ha rajzolásban... csak közben ne feledjük, hogy másnak más mérce adatott. És mindenki a maga mércéjéhez képest nagyszerű. Ezt pedig ünnepelni kell.