Megőrizte a hitét: előbb színész, majd lelkész lett Amerikában a vaszarys öregdiák

Hatalmas tisztelettel, és vastapssal fogadták egykori általános iskolájában a 87 éves Kálmán Szabolcsot a közelmúltban. A Kemma.hu megtudta, hogy a vaszarys öregdiákot a műsorok szervezője, Sárosi Csaba „fedezte” fel és hívta meg szerepelni. Szabolcs bácsi a egyébként a Tatai Versbarátok Körének a tagja, és a színpad sem idegen számára, hiszen színművészeti iskolában tanult. Kalandos életéről és az egykori iskolájával kapcsolatos emlékeiről kérdeztük. 

− 1948-tól 1950-ig jártam a Vaszaryba, a 7.  és a 8. osztályba. Mi akkor az iskolához közel a Somogyi Béla utcában laktunk, anyám, nagyanyám, Attila és Zsolt öcsémmel. Apánk Tatán szolgabíró volt, de csak alkalmilag volt velünk, részben politikai, részben családi okok miatt akkor váltak el a szülők. Tehát 13-14 éves voltam akkor. 1948 után jött az az időszak amikor a Kommunista Párt megerősítette a hatalmát, eltávolította, vagy beolvasztotta a többi pártot. Apánk után mi reakciósoknak számítottunk, az iskolában X-es, vagyis a nép ellensége besorolást kaptam. Részben ezért váltak el a szüleim, hogy X-ből „egyéb” származásúak lehessünk, mert csak így lehetett reményünk a továbbtanulásra − mesélt egy olyan korszakról Szabolcs bácsi, amire sajnos már csak kevesen emlékezhetnek vissza. Az öregdiák azt is elmondta, hogy abban az időben elég nagy létszámú osztályok voltak, több, mint negyvenen jártak egy osztályba. 

− Nincsenek rossz emlékeim a tanárokról, de számomra ma már a múltba vesznek. Elég jó tanuló voltam, de nem a legjobb, inkább jeles, mint kitűnő. 14 éves koromban konfirmáltam, a szomszédos református imaházba jártunk az előkészítő órákra. Ez jobban megmaradt az emlékeimben, akkor úgy éreztem, hogy „megtértem”, így aktív voltam az egyházi életben. Az iskola ezt nem bátorította, de emlékeim szerint nem is fékezte − mesélte az egykori vaszarys diák, akinek egy igazi „grundos” történet is eszébe jutott. 

− Néhány gyerekkel mi egy apacs indián törzset alapítottunk, és a szemben lévő romház udvarán, meg az állomás környéki vadonban indiánosdit játszottunk. Az osztályunkból mások meg voltak a „cowboyok”. Ők szintén a környéken laktak és ők is az üres telken akartak játszani. Egyszer a telken összeverekedtünk, persze nem komolyan, sérültek nem voltak. De az egyik szülő bepanaszolt minket az iskola igazgatónak, Kecskés tanár úrnak. Ő behívatott minket az igazgatói szobába, kérdezte, hogy miért verekedtünk. Horváth Jancsi közülünk azt válaszolta, hogy mert az a hely a miénk. Kecskés igazgató úr egy borzalmas nagy pofont kent le Jancsinak: „Jegyezd meg, hogy a kommunizmusban nincs miénk!” Ez nagyon megijesztett, és azontúl még jobban befogtam a számat − mondta Szabolcs bácsi, akinek nem kellett külön uniformist viselnie és körmösökre sem emlékszik. Ellenben az orosz nyelvet nem szerette. 

− Az orosz már akkor se ment nekem, és rajzból is ügyetlen voltam, de a nagy osztálylétszám miatt csak a kimagasló tehetségek kaphattak extra figyelmet. Viszont a Vaszaryban tűnt ki először, hogy szépen szavalok, amely később a Színművészeti Főiskoláig vezetett. Emlékszem, hogy rendeztünk farsangi álarcos bált, mi indiánnak öltöztünk be. Az első gyatra tánclépéseket is a Vaszaryban tehettem − tette hozzá az öregdiák, aki szívesen találkozna egykori osztálytársaival, ha még élnek. Mivel sok iskolában megfordult, így a neveikre már csak halványan emlékszik. 

− Az első három elemit a komáromi református elemiben jártam, az utolsó év tavaszi féléve egybeesett a háború végével, így azt soha se jártam ki. Ha valamit nem tudok, akkor mindig azt mondom, hogy biztos a harmadik elemi második félévének anyaga lehetett. A negyediket a tatai református elemiben végeztem, az ötödiket a Somogyban, a csurgói református gimnáziumban, a hatodikat a tatai piarisáknál. Akkor államosították. Így kerültem hetedik-nyolcadikra a Vaszaryba. Hiába voltam elég jó tanuló, a származásom miatt nem vettek fel az Eötvösbe Tatán, így a lelkészem elküldött Sárospatakra a reformátusokhoz. Ott jártam az első és második gimit, ami ma a kilencedik és a tizedik osztály. Akkor azt az iskolát is államosították, de a diákokat vissza kellett vennie a saját megyéjükben egy iskolába, így az utolsó két évet mégiscsak a tatai Eötvösben végeztem, ott érettségiztem 1954-ben, szintén jelesen. De a származásom miatt nem sok reményem volt az egyetemekre, kivéve a művészeti iskolákat, így kerültem Budapestre a Színművészeti Főiskolára 1954-56-ban − árulta el az idős férfi. 

Kálmán Szabolcs színművészetis tanárai között volt Básti Lajos, Súlyok Mária, Ruttkai Éva és Ungvári László, Törőcsik Mari pedig évfolyamtársa volt, noha operettszakon. A forradalom után pedig disszidált Amerikába, ahol eleinte kétkezi munkásként dolgozott, de utána tanulmányi ösztöndíjat kapott az Ohio Egyetemen, ahol befejezhette tanulmányait. Ezután a Dél-Illinois Egyetemen szerzett mesterfokozatot színház szakon. San Franciscóban dolgozott színészként 1964-ig, amikor belátta, hogy ebből nehezen fog megélni és magyar akcentusával kevés esélye van színészként érvényesülni. De aktív tagja volt a San Franciscó-i magyar cserkészetnek, tanított a helyi magyar iskolában és járt a magyar református egyházba.

Közben a tatai diákévek alatt megismert szerelme, Zsuzsa utána utazott Amerikába és összeházasodtak. Szabolcs bácsi 1974 nyarán végzett teológia szakon Master of Divinity diplomával, majd lelkészként kezdett dolgoznia a Los Angeleshez tartozó dél-kaliforniai Resedában, ahol a San Fernando Völgyi Magyar Református Egyház lelkésze lett. Los Angelesből 1991 virágvasárnapján átkerült a Kálmán család az ohiói Clevelandba, egy új lelkészi pozícióba. Végül a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után, immár nyugdíjasként tértek haza, a Zsuzsa elhunyt szülei által épített családi házba. Szabolcs tanított és lelkészi munkákat végzett Magyarországon is, felesége pedig kórust vezetett, de sajnos 2013-ban, hosszú betegség után elhunyt. Szabolcs Magyarországon is, ahogy Amerikában is, több hazatelepült amerikai-magyart segített hitben és szeretetben.

− Idén váratlanul és kellemesen ért Sárosi Csaba tanár úr telefonja, hogy vállaljak szerepet a Petőfi-darabban. A mozgásom már nehézkes, meg a korkülönbség is nagy a mai diákokkal, de élveztem az együttlétet, a jó szellemet, a barátságos légkört, és az alkotó kedvet, amely a legtöbb diákban megnyilvánult. Hálás vagyok, hogy meghívtak. Valamikor nagyon aktív és sokak szerint jó voltam az ifjúsági munkában, cserkésztiszt is voltam, vasárnapi iskola, konfirmáció, betlehemes játékok, ifjúsági csoportvezető. Ez különösen igaz volt, amíg a saját gyermekeim is gyerekek voltak. De ahogy múlt az idő a korkülönbség egyre inkább nyilvánvaló lett. 

A három gyermekem már az ötvenet tapossa, az 5 unokámból 3 már a húszat, kettő még 10 körül bolyong. Jóban vagyunk, szeretjük egymást, beszélgetünk is, de azért már más világ az övék. Ma már nem lennék alkalmas ifjúsági vezetőnek, legfeljebb alkalmi, érdekes vendégnek közöttük − vélekedett Szabolcs bácsi, aki szerint a Vaszaryban a próbákon a fiatalok udvariasak, tisztelettudók és barátságosak voltak. 

− A próbák is elég fegyelmezetten folytak, nem volt zavaró beszélgetés. Mivel én már nem tudok huzamosan állni, így kaptam egy széket, és abban kissé félrevonultam, csendben figyeltem a próbákat. Az idő múlásával egyre gyakrabban beszélgettünk is. Látogatásaimkor a Refiben és az Eötvösben is jó benyomást tettek rám a fiatalok. Nagyon sok értelmes és kedves ember van közöttük. Mindent összevéve, gyarló az ember, mi is azok voltunk és vagyunk, a mai fiatalok is, de azért szerintem csak haladunk előre, és bizakodó vagyok a mai fiatalokat illetően − tette hozzá.