Kásás Tamás imádott Tatabányán felnőni: „az uszoda, a napfény, a laszti töltött ki mindent”

A napokban Tatabányán és Veszprémben is volt szerencsén részt venni A nemzet aranyai közönségtalálkozóján. A magyar vízilabda 1997-2008 közötti aranykorát felelevenítő dokumentumfilm óriási sikerekkel megy a mozikban, az első héten még a Super Mario-filmet is megelőzték nézettségben, sőt idén a legnagyobb nézőszámmal A nemzet aranyai nyitott a filmszínházakban a magyar filmek közül. 

A vízilabdázókat övező szeretetet mi magunk is megtapasztalhattuk, két helyszínene is. Előbb Tatabányán, majd Veszprémben. Mindkét moziban telt ház várta a rendező Zákonyi S. Tamást, valamint a vele érkező olimpikonokat. Kásás Tamás és Märcz Tamás mindkét városban ott volt, társuk Tatabányán Steinmetz Barnabás és Hosnyányszky Norbert, míg a másik megyeszékhelyen Kiss Gergely volt. 

Kásás Tamás tatabányai emlékeiről is mesélt nekünk podcastunkban. A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó édesapja ugyanis 1977-től 1984-ig a Tatabányai Bányász játékosa volt, majd edzője is. Kásás Zoltánról 2015-ben termet is elneveztek a megyeszékhely Dózsa-iskolájában. Tamás most arról mesélt, hogy nagyon jó emlékei vannak az itteni éveiről. Mint mondta, gyerekkora nagy részét itt töltötte, a nyarakat főleg az uszodában, sőt óvodába is ide járt, és a Sárberki lakótelepen laktak.

− Az ember akkor még nem tudta, milyen világ veszi körül. Az uszoda, a napfény, a laszti töltött ki mindent, ezek voltak a legfontosabbak. Nagyon szerettem itt élni − idézte fel a tatabányai éveket. Amikor 2015-ben visszatért, hogy egy All Star-gálán pólózzon, más képet mutatott már az uszoda, de így is megrohanták az emlékek:

− fogalmazott, majd rátértünk arra, hogy bízik benne, hogy A nemzet aranyai inspirálja, motiválja majd a most felnövő fiatalokat, miközben megmutatja, hogyan tud egy csapat ilyen sokáig sikeres maradni, hogy alázattal kell lenni az ellenfelek, a sport és egymás iránt egyaránt. Arról már Veszprémben beszélt, hogy mi lehet a film sikerének a titka. 

Mint mondta, talán az is, hogy a sikereikkel, kisebb kudarcaikkal részesei lettek a családok életének, mondhatni együtt sírtak-nevettek velük. És ezt a szeretetet érzik most is, amikor megérkeznek egy-egy közönségtalálkozóra.