Pilismaróttól a Titanic végzetéig – a magyar mentőorvos igaz története

Fedélzetén 2207 személlyel 1912. április 10-én indult útnak az elsüllyeszthetetlennek tartott óceánjáró, az RMS Titanic. A monstrum első és egyben utolsó útjára Southamptonból indult New Yorkba – ám céljához sosem érkezett meg, hisz április 14-én az Atlanti-óceán közepén jéghegynek ütközött, majd 15-én hajnalban elsüllyedt. A katasztrófát mindössze 705-en élték túl, és 1500 körüli volt az áldozatok száma.

Magyar orvos vezette a mentést

A hajó nem sokkal éjfél előtt ütközött a jéghegynek, és kezdett süllyedni. Nem sokkal éjfél után kezdték leereszteni a mentőcsónakokat, ám a káoszt növelte, hogy csak az utasok kicsit több mint felének jutott hely. Ráadásul a csónakok jó részét félig üresen eresztették vízre, csökkentve a lehetséges túlélők számát.

Éjfél után kezdtek kiadni segélykérő jeleket az egyre gyorsabban süllyedő hajóról, amelyet először az Európa felé tartó Carpathia nevű gőzös fogott, és teljes sebességgel a süllyedő Titanic felé indult. Hajnali négy órára érkezett a baleset helyszínére, amikorra a Titanic már a tengerfenéken pihent, a túlélők pedig a jéghidegben vesztegeltek a csónakokban.

A Carpathia fedélzetén teljesített épp hajóorvosi szolgálatot a pilismaróti születésű, Esztergomban tanult magyar orvos, dr. Lengyel Árpád is, akinek a mentésben kulcsszerepe volt.

Lengyel doktor volt ugyanis az egyetlen a Carpathian szolgáló három orvos közül, akinek mentőorvosi gyakorlata is volt, így ő irányította a mentést. Őt állították oda ahhoz az ajtóhoz, ahol a hajótörötteket beemelték, és ő vizsgálta meg a hajóra érkezőket először és szelektálta őket sérüléseik szerint. Így a doktor mindegyik túlélővel elsőként találkozott.

Pilismarótról az óceánra

Lengyel Árpád 1886-ban született Pilismaróton, általános- és középiskolai tanulmányait Esztergomban és Budapesten végezte. 1904-ben belépett a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület kötelékébe. 1909-ben diplomázott a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem orvosi karán, gégészeti szakirányon.

A fiatal orvos a Szent Rókus Kórházban kezdett dolgozni, emellett tovább folytatta a BÖME-keretében a munkát, immár mentőorvosként.

A '10-es években Magyarországról igen nagy számban indult kivándorlási hullám az Egyesült Államokba. A hajón jelentkező egészségügyi problémák kezelésére a Cunard Line hajótársaság angolul jól beszélő, magyar származású orvost keresett, erre jelentkezett Lengyel doktor 1912 márciusában. 26 évesen, nőtlen férfiként a társaság hajójára, a Carpathia gőzösre került, amellyel mindössze két utat tett meg. Az események után soha többé nem szállt tengerre.

Az I. világháború idején katonaorvos volt, zászlósként szolgált. Ezután 1922-ig a Budapesti Egyesített Városi Vasutak, majd a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSzKRT) üzemorvosa volt 1934-ig. Nyugdíjaztatása után fül-orr-gégészeti magánrendelőjét vezette egészen 1940-ben bekövetkezett haláláig.

Sokként érték a történtek

Ahogy az elsosegely.blog.hu írja, az első túlélő négy óra után tíz perccel lépett a fedélzetre, az utolsó fél kilenckor. A Carpathia két, egyenként 16 ágyas kórteremmel és egy fertőzőbeteg-kórházzal rendelkezett. Mivel ez utóbbi üres volt, a Carpathia betegeit oda költöztették, a két kórterembe pedig a Titanic sebesült túlélői kerültek, összesen 42-en.

A sebesültek azonnali segítségre szorultak, sokan hipotermiával, azaz súlyosan kihűlt állapotban kerültek a fedélzetre, de rengetegen szenvedtek zúzódást, törést a katasztrófában. Legtöbben sokkos állapotban voltak, 42 embert műteni kellett, ezek többsége a süllyedő hajóról vetette magát a mélybe. Illetve sokan a mentőcsónakba sem fértek be, ezért órákat úsztak a jéghideg vízben.

Dr. Lengyel Árpád a mentés idejének minden mozzanatát lejegyezte naplójában, amelyet később utódai is olvashattak. Visszaemlékezésében így írt:

„Alig győztük a sok munkát és a vigasztalást. [...] Rendkívül szomorú út volt.

Könnyekre fakasztott mindenkit a menekültek jajgatása.

Ki a gyermekeit, ki a szüleit, ki pedig az élete párját kereste. Mindannyian sokkos állapotban voltak… Különösen vigasztalhatatlan volt három fiatal asszonyka, akik – nászúton lévén – férjüket vesztették el. Ezek között volt egy feltűnően szép francia hölgy, aki valahányszor engem meglátott, ismét jajgatásba tört ki, mert – mint másoktól hallottam – alakom emlékeztette őt a mindössze 19 éves, hullámsírba veszett férjére.”

„Rettenetes volt nézni ezeket az embereket, az asszonyok sikoltoztak férjeik és gyermekeik után, akik szemük láttára elvesztek, és itt-ott magányos gyerekek kerültek hajónkra, akik szüleiket vesztették el.”

Szegényeket zokogó szívvel vigasztaltuk... Nagyon szomorú volt az utunk visszafelé (New Yorkba – a szerk.), mindenütt csak sírást és jajgatást hallani...” – írta az orvos még a Carpathia fedélzetén bátyjának, dr. Lengyel József ügyvédnek küldött levelében.

A Carpathia a mentés napján még tett egy-két kört a tragédia helyszínén esetleges túlélők után kutatva, majd délelőtt 10 óra körül útnak indult New York felé. Az orvoscsapat éjt nappallá téve látta el a sebesülteket a háromnapos út során, amíg a Carpathia New Yorkba nem ért.

Április 18-án értek partot, a kikötőben pedig már hatalmas tömeg várta a mentőhajót és a túlélőket. Ám a parton várakozók közül sokan csak ekkor szembesültek azzal a ténnyel, hogy elvesztették szerettüket a tragédiában.

Lengyel doktorral másnap a New York Times készített interjút, amelyben az orvos további döbbenetes részleteket mesélt a mentés óráiról.

„Borzalmas volt, még számomra is. Néhányan estélyi ruhát viseltek, néhányan pizsamát, de mindannyian sokkos állapotban voltak, mint Mr. Daniel, egy philadelphiai bankár, akinek saját öltönyömet adtam oda.

„.. Sok olyan gyereket mentettünk ki a mentőcsónakokból, akiknek nem voltak ott a szüleik...”

Találtunk négy férfit, akik 2-3 órát úsztak a jeges vízben. Bár ezek a férfiak automatikusan úsztak, és tartották ki a fejüket a felszín fölé, mentálisan azonban eszméletlenné váltak attól a felismeréstől, hogy megmenekültek“

A Mentők Lapjának 1932 szeptemberében kiadott különszámában a hajóorvos pedig így emlékezett vissza 20 év távlatából az eseményekre:

„Összesen 705 lélek menekült meg, akik közül négyen még aznap meghaltak. A halál oka ezeknél vagy sokk, vagy pedig belső sérülések voltak... Részint a tolongás, részint leugrás következtében sokan sérültek meg, úgyhogy csakhamar megtelt két kórtermünk zúzódásokat és töréseket szenvedőkkel. [... ]Többen jégtáblákra ugrottak, s aztán úszva menekültek, s úgy emelték be őket a csónakokba, midőn már 3-4 órát úsztak a jéghideg vízben”

Többé nem szállt tengerre

Völgyi Péterné dr. Reich Márta, dr. Lengyel Árpád unokája az Origonak adott interjújában elmondta: az orvost rendkívül megviselték a történtek. A Carpathia New York-i kikötése után ott is hagyta a hajós életet, és később sem szívesen beszélt a mentésről, egy-két szakmai felkérést kivéve. Az orvost olyannyira sokkolták a történtek, és az, hogy kezdő orvosként egy ekkora felelősség zúdult rá, hogy le is szerelt a Cunardtól, és soha többé nem szállt tengerre.

Dr. Lengyel Árpád a mentésben való aktív részvételeiért Magyarországon nem kapott hivatalos állami kitüntetést. Egyedül a mentőktől kapott kitüntetést, a vasérdemérmet, ami a szakma legnagyobb elismerésének számított.

József főherceg és Auguszta főhercegasszony meghívták egyszer egy beszélgetésre, egyszer pedig egy vacsorára, illetve megjelent róla jó néhány újságcikk. A Titanic megmentett utasai egy aranyérmét készítettek a Carpathia tisztikarának, így kapott dr. Lengyel Árpád is. A Liverpooli Hajótöröttek Társasága pedig egy ezüstérmét, illetve egy nevére kiállított díszoklevelet adományozott neki. Pilismaróton 2008-ban avatták fel emléktábláját, illetve egy kiállítás is nyílt a Titanic katasztrófájáról.

Jótékonysági focimeccsen az orvos és a Carpathia kapitánya

Érdekesség, hogy a Titanic katasztrófa túlélőinek megsegítésére 1912. május 10-én a budapesti MTK stadionjában jótékonysági focigálát is szerveztek, ahol a magyar csapat és a Carpathia legénysége mérkőzött egymással. Az eseményre meghívták a hajó kapitányát, Arthur Henry Rostron és dr. Lengyel Árpádot is.

A Délmagyar május 11-i száma így írt az eseményről:

„A fővárosi Pannoniaszálloda egyik szobájában ma délelőtt fölkereste a Délmagyarország munkatársa a Carpathia kapitányát. Az elegáns, redingottos Rostron reggeli nyolc órakor érkezett Budapestre, Minderlein Sándor, a Cunard egyik igazgatója és Lengyel Árpád dr hajóorvos kíséretében. Katonás, kemény hangon beszél:

— Nagyon örülök, hogy eljöhettem Budapestre. Mikor megkaptuk a Magyar Testgyakorlók Köre meghívó sürgönyét, minden gondolkodás nélkül küldtük a választ, hogy jövünk. A Carpathia football-csapata igy folytathatja a mentési munkálatokat. Fiatal tiszt koromban én is nagy footballista voltam, centercsatárt játszottam. A mateh után indulnunk kell vissza a tengerre, még ma este viszem magammal a legénységet.”