A Bányász-otthon lelke elmesélte, hogy úszta meg az ABBA-balhét Tatabánya

A mozi azóta is fontos szerepet tölt be az életében. Pákai Ernővel, a Kertvárosi Bányász Művelődési Otthon vezetőjével idéztük fel a tatabányai közösségi mozizás élményeinek jellegzetes hőseit, filmekbe illő pillanatait.

Néhány évtizedet pörög vissza a film. Főhősünket, Pákai Ernőt ugyanis egészen kicsi korában elsőként édesanyja vitte el az otthonuktól mindössze nyolc háznyira lévő Jószerencsét filmszínházba, vagy ahogy többen ismerték, a Bolha moziba. A létesítmény a méretei miatt kapta ezt a jelzőt, amely akkoriban, a hároméves Ernőnek nem is tűnt olyan kicsinek. A szomszédban a Tünde Presszó és a P. Mobilos Schus­ter Lóránt anyukájának, Kató néninek a fotóműhelye állt. A délutáni előadások a létesítmény zárásáig, azaz 1976-ig nem kezdődhettek el főhősünk nélkül. Az ötödik sorban ült, az első széken. Mindig.

A kertvárosi művelődési házban 1976. július 1-jén nyílt meg a Bányász Mozi. Ernő édesanyja itt kezdetben pénztárosként, majd mozigépész üzemvezetőként dolgozott. A vászon előtt szocializálódott Ernő, és szívta magába a hagyományos mozizás különleges hangulatát. Fantasztikus sztorik, szereplők, nénik és bácsik bukkannak fel Ernő körül.

Meséli, tizenkét éves lehetett, amikor először levetített egy filmet. Akkor már milliószor látta, hogyan fűzik be a hagyományos celluloidtekercseket. A nézők nem is sejtették, hogy az első ránézésre borzasztó bonyolult fémszerkezet gyomrába aznap este a tizenéves ifjú fűzte be a Piedonét.

Hirtelen a jelenbe érünk. Az irodájában ülünk, ahol a falra mutat: 1986-ban szerezte meg a mozigépész és üzemvezetői szakmunkás bizonyítványt. Büszkén mondja: sosem volt ügyes kezű gyerek, és ez mégis egy ipari jellegű szakmunkás bizonyítvány. Majd a kocka tovább pereg. Legrosszabb filmes élmény: A fej nélküli lovas. Szovjet-kubai western volt. A címszereplőt sikerült olyan rémisztő módon ábrázolniuk az alkotóknak, hogy akkor hét-nyolc évesen hazafelé folyton a háta mögé nézett, és évtizedek múltán is él benne ez a kép.

Kellemetlen élménye volt az 1970-es évek végén megjelent ABBA című zenés film vetítésének egy pillanata is, amikor elment a hang. Szerencsére a Bányászban már két géppel dolgoztak, így egy kis kényszerű szünet beiktatásával tudták orvosolni a problémát. Később a korhatár kérdése is előkerül. A Bányászban elég liberális korellenőrzés zajlott akkoriban. A híradók és előzetesek alatt lehetett látni, ahogy lassan osonnak be a 16-17 évesek. A gondtalan filmnézést csak a szigorú körzeti megbízott szakíthatta meg, aki sokszor még a villanyt is felkapcsoltatta előadás közben, és hazatessékelte a korhatáron innen lévő ifjoncokat.

Kedvencek

A kedvenc filmek közül nehezen emelt ki egyet-egyet Pákai Ernő. Szereti az állatokat, és ez itt is megmutatkozik. Az 1980-as évekből a Medve című francia filmet említi. – Ettől még huszonévesen is meghatódtam – mondta. A nagy klasszikus, a Csillagok háborúja miatt pedig problémái is adódtak az iskolában. Egymás után hússzor is megnézte, és nem írt leckéket ebben az időszakban. Emellett nagy kedvenc nála is Bud Spencer. – A jó film elfeledtetheti a külvilágot, ki tud kapcsolni a mindennapokból – fogalmazott lapunknak.

Persze, voltak olyan filmek is, amelyekre csak egy-két ember volt kíváncsi. Három látogatónál pedig már el is indították a tekercset.

– A Tüske a köröm alatt című magyar drámát anno hárman nézték. Ketten egymással foglalkoztak – olcsó volt a jegy –, ám volt egy értő mozis néző is. Véletlenül azonban a 4-es tekercs után a 6-ost fűztem be. Kihagytam az ötödiket. Gondolkodtam, leállítom, aztán az jutott eszembe, hogy úgyis olyan kevesen vannak, csak az időt húznám vele.

Rózsi néni volt a jegykezelő, aki nejlon­otthonkás ruhájában végezte a tevékenységét. A gépház alatt volt az öltözője, és ő szerette ezeket a magyar filmeket. Vetítések után lekiáltottam, és megkérdeztem: hogy tetszett neki a film. Ezúttal azt mondta: „Ernőkém, ennek annyi mondanivalója volt!” Hát, ha még azt az egy tekercset is látta volna… – meséli.

A rendszerváltásig a filmek zöme a baráti országokból érkezett. A cseh, szovjet, bolgár, vietnami, kubai filmeket nemcsak a nézők kerülték, a mozigépészeknek is nehéz volt vetíteni azokat a filmeket, amelyre nem nagyon voltak kíváncsiak az emberek.

– A legrosszabb az üres teremnek vetíteni – mondja Pákai Ernő. – A legbüszkébb arra voltam, ha felment a függöny, és tele volt a terem. Ha tudtam, hogy a nézők ott ülnek a vászon előtt, és várják az indulást. Ez volt a csoda, és jó volt csodát előállítani.

Egyik színes kocka pereg a másik után. Kihagyott tekercsek, nézhetetlen filmek. Majd egy emlékezetes filmkockához érünk: 2004. június 27-én volt az utolsó játékrendi előadás a Bányász Moziban. Az utolsó szamurájt láthatták itt akkor a nézők. Ennek és a többi filmnek is megvan a plakátja. Ernő gyakran állít össze belőlük egy-egy kiállításnyi anyagot.

– El voltunk akkor keseredve. Nem nagyon volt látogató. Most örülök, hogy a Vértes A­gorájában szervezett filmvetítések ismét népszerűvé teszik a közösségi mozizás élményét. Eljönnek és a japán vagy indiai alkotást ugyanúgy megnézik, mint az európai filmeket. Több mint kétszáz fős törzsközönségünk van már.

A Bányász Művelődési Otthon felújítás előtt áll. A mozigépek maradnak, és Ernő szeretné, ha a film peregne tovább – a Bányászban is.