A kultúra számtalan összetevő eredménye, következménye és alapja, előzménye

[caption id="" align="alignleft" width="330"] Pápai Ferenc, a tatabányai Közművelődés Háza igazgatója
[/caption]

Kellett is némi idő, hogy oldódjon bennem a szellemi görcs; honnan is kezdhetném a kérdések megközelítését, lehet-e – tudok-e – közhelyek nélkül válaszolni, s mindez mennyiben tarthat számot a nyájas olvasó érdeklődésére? A felvetések ugyanis alapvetések – hopp: íme az első közhely… Aki ezek után még mindig folytatja az olvasást, hát magára vessen – én már az elején figyelmeztettem!

1. Milyen állapotban van a kultúra?
2. Milyenben a szellemi élet?
3. Milyenben a magyar értelmiség?

A kérdések láttán nyilvánvaló, hogy könyvtárnyi szak- és szépirodalom foglalkozik azokkal. De filmek és drámák, színházi előadások, kuplék és sanzonok, sőt táncdalok is keresik a választ, alkalmanként ki is mondva a verdiktet.

Milyen állapotban van a kultúra?
Én nem tudok a kultúráról diagnózist adni. Sejtésem az, hogy a kultúra jól van: pontosabban olyan állapotban van – hogy a kérdésre válaszoljak -, amilyenben lehet. A kultúra számtalan összetevő eredménye, következménye és alapja, előzménye. Mert mi is a kultúra? Közös tudás: minden szellemi és fizikai produktum, s hozzájuk kapcsolódó érzelem, amit felhalmoztunk, az a több-kevesebb, amit abból használunk. Amiről beszélek, tehát emberi, közösségi és történeti. A kultúra részben tükör, részben kamra. (Azt a Gogolnak tulajdonított tanácsot elfogadom, hogy: „ne a tükröt szidd, ha a képed görbe!”, és a főzőműsorokból is megtanultam, hogy a kamra készlete, vagyis az alapanyagok határt szabnak a szakácsművészetnek, főzési tudománynak.)

Tehát, legalább két-három tényezőt kellene számításba vennem – még akkor is, ha ez nem egy tanulmány, hanem a világhálóba akadt röpdolgozat.

Ember nélkül nincs értelme kultúráról beszélni. Nézzük az embert, a mait! Nézzünk körül! Itt, mert valami territóriumot választani kell, kötődések nélkül hamar elakadnánk, szavaim semmire sem reflektálnának. S talán az is érzékelhetővé válik, hogy a mi itteni kérdéseink tágabb térben is érvényesek. Milyen az életünk, milyenek kötődéseink, mi köti le időnket, figyelmünket, mi jár a fejünkben, s azt van-e kivel megosztanunk? Van-e hol megosztanunk? Életünk során eljutunk, eljutottunk-e céljainkhoz vagy legalább megközelítettük-e azokat? Vannak-e célok? Az egyéni célok összeadódnak társadalmi céllá? Mi a több: a segítő vagy a gátló tényező?

Ami segítőnek tűnik, nem okoz-e csalódást, válik akadályozóvá? Képesek vagyunk-e tervezni?

A tervezéshez akartam kilyukadni. Mert ez a lényeg: ez a legnagyobb kulturális tett, cselekedet. Ebben kellene összeadódnia közös tudásunknak, mert ebben ölt testet a kultúra. Ebben öleli egymást múlt, jelen s jövő. A probléma lényegét itt látom. A válaszokat ki-ki tapasztalata – élethelyzete, munkája, iskolázottsága, érdeklődése, elkötelezettsége és hite szerint – adhatja meg. A válaszolók ilyen-olyan csoportokat alkotnak, s máris a következő csomóponthoz érünk, egy újabb kérdéshez: ami kulturális felvetés, az egyben mennyire szociális és fordítva.

Elválaszthatatlanul összekapcsolódik a közösség, és a köz ügyeinek intézésére feljogosítást kért feladatvállalók lépéseinek tervezettsége; vagyis a közösségi megnyilvánulások szereplői között mekkora a távolság, s az miként változik. E távolság kezelése egyének között, társadalmi csoportok, közösségek között tervezést igényel. Minden lépésünk és gondolatunk – személyes és társadalmi céljainkban egyaránt – távolságok megtételére irányul.

Mennyire távolodhatunk el egymástól, s vannak-e eszközeink a közeledésre?

A távolodás rendkívüli, riasztó jeleivel naponta találkozunk. A „testmeleg közösség” tagjait széthúzzák egymástól a társadalmi szintű elvárások és a társadalmi összetartozás erejét gyengíti a globalizáció. Ez utóbbiban a hálózatok dominálnak, s méginkább gyengítik a valóságos kötődéseket. A virtuális kapcsolatok és minták elhatalmasodása súlyos károkat okoz.

Mielőtt nagyon messzire merészkednék, még egy rövid megjegyzést teszek: a hely szelleme fontos dolog, nem hagyható figyelmen kívül. „Territoriális identitás” (György Pétertől vett szóhasználat) nélkül nincs kulturális tér. A lokalitás erőt ad, távolságot csökkent és együttműködést generál. Kooperáció nélkül éppúgy értelmetlen kultúráról beszélni, ahogy ember nélkül.

A mögöttünk hagyott évszázadban leginkább az időre koncentráltunk. Gyorsan eljutni innen-oda (motorizáció), gyorsan birtokba venni a rögzített hangot, képet, információt (elektronika, informatika, infokommunikáció), gyorsan felépíteni lakónegyedeket (panelvárosok), gyorsan elkészíteni vagy elfogyasztani az ételeket (instant és mikrohullámú gyorséttermi gasztronómia), villámgyorsan megtanulni idegen nyelveket stb.

Hát eljött az ideje annak, hogy ismét a térre figyeljünk, s a másodpercfüggésünkön enyhítsünk.

A piacgazdaság fogyasztásnövekedésre épülő versenyfutása az idővel, s a globalizáció asszimilációs ereje egyaránt konfliktusforrás. A természeti problémák, az energia- és vízgazdálkodás, az éghajlatváltozás, a környezetszennyezés, a territoriális identitás sérelme stb. migrációs folyamatokat gyorsít. Ez világosan látható, ettől eltekinteni bornírtság.

Vajon tervezünk ezzel? Alkalmassá tudjuk-e tenni magunkat a közelgő változásokra? Tudunk-e olyan kohéziót teremteni családjainkban, testmeleg közösségeinkben és azon felüli társadalmi közegünkben, hogy a legkisebb megrázkódtatással fogadjuk a jövőt? Abban az esetben mindenképpen, ha elfogadjuk a kultúra heterogenitását, azt a sokszínűséget ami mindig is meghatározta.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kultúra az együttélés alapja. Még tovább egyszerűsítve: az emberek csinálnak valamit együtt, egymásnak – egymásért.

Mindössze arra vállalkoztam, hogy az együttes, vagyis közösségi jelleget hangsúlyozzam. Azért tettem így, mert a kultúra közvetítése is közösségi jellegű, s többek között a közművelődés feladata. Szerencsére nem a közművelődés állapotát kellett körbejárnom, de a kultúra heterogenitása feljogosít egy rövid záró megjegyzésre:

A közművelődés szerepzavarban van, feladatát csak részlegesen képes ellátni. Közösségépítésben és –erősítésben, a korábban említett távolságok leküzdésében sok feladat várná, aminek persze ára van…  

Milyen állapotban van a szellemi élet?
No, ismét kapaszkodót kereshetek, mert a szellemi élet kifejezéstől nem pattan el? a fejemből semmilyen konkrétum. Talán azért nem, mert nem találkozom olyan átható erejű, szintetizáló megnyilvánulással, ami reprezentálná azt – a helyi társadalom szintjén legalábbis. Ismerek szellemes embereket, alkotókat, közéleti és szakmai munkájuk alapján elismert személyiségeket, akik fontos szerepet játszanak kisközösségekben, a helyi társadalomban, sőt azon túl. Együttes jelenlétüket, fellépésüket nem tapasztalom. Ergo: a szellemi élet mozaikos.

Ha általában beszélhetek a szellemi életről, akkor az nagyszerű és siralmas egyszerre. Nagyszerű, hiszen gazdag: művészet, tudomány, vallás szabadon átjárhatja egymást. Sokan érdeklődéssel, s nyitott szívvel, éles elmével közelednek mások felé. A kortárs gondolkodók, alkotók számára adott a játéktér: teszik a dolgukat. Hogy számomra ebből mi szimpatikus, s mi nem, azt egyszerű megfogalmaznom. Tőlem távolabb állnak azok a gondolatok – pláne tettek -, amik a teljes kiábrándulást, lemondást hirdetik, vagy azok, amik egycsapásra mindent akarnak.

A szellemi élet milyenségét - az autonóm személyiségein túl - megmutatják intézményei is: iskolái, könyvtárai, tudományos és kutató intézetei, múzeumai, színházai, kommunikációs csatornái. Ezek állapota sokszor lehangoló. Az irányítási szintek sokszor összecsúsznak, kompetencizavarok nehezítik az általában alulfinanszírozott intézményeket. Hogy áru-e a kultúra, azt a kérdést a piacgazdaságban szerzett tapasztalatok nélkül is megválaszolták eleink. Akkor is, ahogyan most is világos: a kultúraterületek egy jelentős része nem piacosítható, ugyanakkor nélkülözhetetlen.

A szellemi életnek hangosabb részeiről sem feledkezhetünk meg. Ezek – tisztelet a kivételnek – a gazdasági, politikai kérdéseket vitatják meg, s kevés figyelmet szentelnek másnak. A rendszerváltoztatás komoly lehetőség és tehertétel volt. Az utóbbi nagyobb hangsúllyal van jelen a szellemi életben, mint a kínálkozó lehetőség.

Az emberiség előtt álló hatalmas kihívásokra általában óvatos, a népszerű tudományos ismeretterjesztést idéző megközelítésekbe botlunk, vagy leginkább csodabogár különcökbe, akik egy-egy részterületet feltárva küldenek éles vészjelzést. Ha a szellemi élet nem predesztinál hatékony és határozott lépésekre, ha nem segít megérteni közös felelősségünket, ha nem tanít meg a lemondásra, akkor hibát követ el.

Milyen állapotban van a magyar értelmiség?
Túlterheltben és zavarodottban. Kétkedésre és reális alternatívák felvázolására, a szellemi élet helyszínein és eszközeivel vívott nemes párviadalokra alig-alig van példa, s az is kevés figyelmet, nyilvánosságot kap. Az értelmiségi lét eltűnőben. Manapság az okos és pragmatikus megközelítés az elvárt és honorált. Az értelmiség elveszíti közvetítő szerepét, nem kapcsol össze társadalmi csoportokat, helyükre lép a média, mert az inkább ablak a világra, mint a tanító, a pap vagy az orvos.
A technológiai előrelépés, a mind szélesebb iskolázottság, a szabad információáramlás természetesen gyengíti az értelmiségi szerepet. Sokan éppen ezért maguk fordítanak hátat önön szerepüknek, s keresnek boldogulásukhoz más terepet.

És szép számmal vannak azok (talán legtöbben), akik feladják az értelmiségi attitűdjüket: tisztes szakiként teszik a dolgukat, s igyekeznek mentesíteni magukat a társadalmi felelősségvállalás gyötrelmétől. A politika dirigálhat, összekeverheti a szezont a fazonnal, összevissza vagdalkozhat – majdcsak lesz valahogy. Igen, a presztízsét vesztett értelmiségi jobb, ha óvatos. Hm?!

A társadalmi mobilitás hiánya nem helyettesíthető bizonyos lojalitásra épülő káderpolitikával. Sok esetben keverednek a maguk területén képzettek, akár széleslátókörűek is számukra idegen, ismeretlen szituációba, ahol nem is áll(hat)nak helyt, mert nincs együttműködési készség, nincs belátás és megértés. A segítő gesztus hiánya mindenkit egyaránt sújt.

A szavak súlytalanodnak, nincsenek következmények, ahogyan a tervek is, a megállapodások is érvényüket vesztik. Az értelmiség ugyanattól bizonytalan, amitől a társadalom egésze. Természetesen vannak klubok, csoportosulások, akik igyekeznek – leginkább, legalább különállásukban – demonstrálni létezésüket.

Cca. negyed százada az értelmiség hangadóit elsőként és természetesen felszívta a politika, hiszen közös dolgainkat kellett elrendezni. Rendben, hisz ez a mi munkánk. Aztán a politika beszippantotta a következő generáció értelmiségét, akik elsősorban cél- és eredményorientáltak.

Rendkívül gyorsan és drasztikusan változott a tempó és a mértékegység. A társadalomnak segítségre van szüksége, amit jóideje nélkülöz. Szerintem, ez elegendő cél a magyar értelmiség számára, s ezzel ráadásul visszakaphatja társadalmi presztízsét is.  

És a végére hagytam azokat a meghatározó, kisugárzó értelmiségieket, akik arra bíztatnak, hogy gondolkozzunk együtt a jövőn, s tegyünk érte közösen. ők a kultúra szószólói: tervezésre biztatnak és közös cselekedetre. Nem kezdek neveket sorolni, mert ők még jelen vannak a médiában, a nagy felelősségű médiában…

Azt hiszem, ha másnak nem is, magamnak okozott egy kis örömöt a feltett kérdések átgondolása. Írtam-e szabadon, ami az eszembe jutott? Hezitáltam-e, mérlegeltem-e? Igen. Mert ugyan oldódott, de meg nem szűnt az a kezdeti görcs.