Hazatért a Csodaszarvasa, amivel még tervei vannak

– Eredetileg milyen pályát választottál?

– Amikor Tatabányán az Árpád Gimnáziumba jártam, magyar–történelem szakos tanár szerettem volna lenni. Hiszek a mondásban: az élet az, ami a terveink helyett történik velünk. Aztán úgy hozta az élet, hogy kétszer sem vettek föl a bölcsészkarra, így kubikosként, majd villanyszámlásként kezdtem. Az Itthonnál indult az újságírói pályám, ami folytatódott az esztergomi főiskola és a pécsi egyetem mellett is, de most egészen mást csinálok.

– Miért olyan természetes mindez?

– Úgy vélem, a változás az, ami természetes. „Amiként kezdtem, végig az maradtam” – írja Pilinszky. Lényegében én sem teszek mást kezdettől fogva: tanítok és tanulok, olvasok, valamint írok. A külvilág azonban ezt időről időre másként címkézi: költő, újságíró, szerkesztő, író, librettista, dramaturg…

– Azért csak van abban valami különbség, hogy Svájcban önkénteskedsz, vagy pedig az Erkel Színházban játsszák a darabodat!

– Nem olyan sok. A Közművelődés Háza svájci Peron-táboraiban is színházat csináltunk, csillogó szemű gyerekekkel, kamaszokkal. Közösen döntöttünk a szereposztásról, a kellékekről, valamint a koreográfiáról: mindenki beleadta a tehetségét, lelkesedését. Ezt a módszert vittem aztán később a Jászai Mari Színházba a Tüske Színpad, majd a fiatal színészek képzéseire is. Az utóbbiak között volt a Csodaszarvasban Besét alakító Maróti Attila és a darab rendezője, Varga Viktor.

– Hogyan született meg a Csodaszarvas?

– Csasztvan Andrásék régóta dédelgetett terve volt, hogy megvalósuljon. Szarvas – eredeti nevén Szarvashalom – Géza fejedelem szálláshelye, a történelmi Magyarország kellős közepe. Kijárt neki egy nagyszabású, zenés-táncos produkció az eredetmondánkról. Novák „Tata”, majd az Experidance megkeresése után végül a Duna Művészegyüttes és a Tessedik Táncegyüttes kapaszkodott össze, hogy felidézze Hunor és Magor történetét a Körös-parton. 2014 óta minden évben megtelik a mintegy ezeregyszáz fős Vízi Színház nézőtere, amikor játsszák.

– A megyénkben élők láthatták már az előadást?

– Két évvel ezelőtt a komáromi Monostori-erődben mutattuk be. Barátaim, a Mértékadó Nők még különbuszt is szerveztek erre az alkalomra, hogy minél többen láthassák a produkciót. Hazatért a darab, hiszen a szövegkönyvet történetesen Komáromban írtam. Régi tervünk, hogy szűkebb hazánkban is játsszuk, előbb-utóbb biztosan megvalósul.

– A legnagyobb sikeretek a Holle anyó. Mi a titka?

– Egyaránt szeretik a nézők, a színészek, a táncosok és a „műszak”… Szerintem leginkább azért, mert minden szereplőnek megvan benne a maga igazsága. Immár hét esztendeje játssza a szarvasi Cervinus Teátrum, november végén mutatta be a Kaposvári Roxínház fiatal társulata. December 15-én pedig két helyszínen is meglendül majd a dunna!

– Valahol azt nyilatkoztad, hogy a színház költséges hobbi…

– Azt mondhatom, hogy érte élek és nem pedig belőle. Így talán hitelesebben állíthatom: manapság méltatlanul kevés figyelmet kap. Most, hogy a nézőszámok valósággal rekordokat döntenek, a teátrumok támogatása jelenértéken a felét sem éri el annak, mint negyedszázaddal ezelőtt, amikor még a félháznak is örülhettünk. Jó, hogy Tatabányán állandó társulat működik, még jobb lenne azonban, ha több teret kapnának a kísérletezésre.

– Számodra mit jelent a megélhetés?

– Három gyermek édesapjaként nagyon fontosnak tartom, hogy biztos anyagi alapjaink legyenek. Függetlenséget ad, ha nem kell minden feladatot elvállalni. Pár évtized alatt lehet eredményeket elérni azzal, ha az ember kevesebbet költ, mint amennyit keres. Az ezredforduló óta vagyok vállalkozó, és szerencsére nagyon szeretem a munkámat.

– Jelenleg mivel foglalkozol?

– Vezetői márkaképviseleti programmal, tréningsorozattal, coachinggal és egy szervezetfejlesztési projekttel. Ami az írást illeti, egy fiatal tatai zenekar, a JMP kért dalszöveget, épp a minap küldtem át az első verziót. Különleges megbízásként a fogathajtó Lázár testvérek, Vilmos és Zoltán pályafutásáról készülő kiadványt szerkesztem. Készül már az autista gyerekeknek (is) szóló darab. És immár hónapok óta dobozokba pakolom a könyveket, a következő tanévet ugyanis Tatán és Tatabányán kezdik majd a gyerekeim.

– Feltételezem, bizonyára kimentek majd Tatabányán a Május 1. parkba is…

– Budapestről is rendszeresen jártunk. A fiaim olvasták már a Dallos Pista képeihez írt szövegeket a régi parkról. Hanna lányom pedig még annak örülhet, hogy a padról nem ér le a lába.

Terézapu beájulna

– Régi az ismeretségem Dián Tamással – mondja. – Tatabányán, a Ságvári iskolában közös magyartanárunk volt, a legendás Csombó Vera néni. Különféle kanyarok után a Radír Rádióban találkoztunk. Beszélgettünk, vitatkoztunk, majd készítettünk néhány vicces bejátszást. Mesélte, hogy van egy könyvötlete, már kiadót is talált hozzá. Egy vasárnap Veszprémbe utaztam a buszon, és küldtem neki néhány ötletet a könyvhöz. Fölhívott, hogy nagy a baj. Elromlott a számítógépe, nem tudja előhívni a szövegét. Azt ajánlotta, írjuk együtt. A Dakota bölcsességek gyűjteménye hetek alatt elfogyott. Következett a Terézapu beájulna című paródia. Öt kiadást ért meg, harmadik volt a bestsellerlistán. Tomival tíz évig dolgoztunk együtt. A sajátjaink mellett szerkesztettük előbb Schobert Norbi, majd Sebestyén Balázs sikerkönyveit. Eljött az az idő, hogy választanunk kellett: a közös munka vagy a barátság? Végül az értékesebb mellett döntöttünk. Összejárunk, számíthatunk egymásra. És ki tudja, hátha megint elromlik valahol egy számítógép…