Világrekorder írónk, Nemere István elárulta, miért kötődik annyira Esztergomhoz

– Hol és hogyan ünnepelted a születésnapod?

– A nap úgy kezdődött, mint máskor. Hajnali ötkor elkezdtem dolgozni, csak a folytatás volt más. Feleségem, Judit meghívott egy nagyon jó tokaji étterembe, ahol „kirúgtunk a hámból” és ebédeltünk. A mi esetünkben természetesen alkoholmentesen. Aztán hazarobogtunk, folytattam a napomat, mint máskor. Persze csengtek a telefonok. Jöttek az üzenetek, jókívánságok. A születésnapi ajándékom nem aznap érkezett. Egy régi, míves faliórát kaptam, mely óránként kongatással jelzi a nekem oly fontos idő múlását. Ez az ajándék telitalálat volt. Nemrég költöztünk be új, remélhetőleg végleges otthonunkba, ahová ez a hangulat, amit az óraszerkezet ütései adnak, nagyon jól passzol.

– Készítettél magadban vagy írásban összegzést?

– Egy kiadóm felkért rá, hogy blogbejegyzésben írjam le a 75 év tapasztalatait, amit meg is tettem. Statisztikákba szedtem életem néhány elemét. Nem szokványosan. Leírtam, hány amerikai elnök vagy hány pápa váltotta egymást az eltelt évtizedek alatt, milyen társadalmi változások közepette éltem az eddigieket, és más hasonló érdekességeket is a történelemből adódóan.

– Nyáron felállítottál egy világrekordot Gyulán, több mint 300 különböző könyved dedikálásával. Honnan jött az ötlet?

– Egy könyvkereskedő kezdeményezése volt, akivel már több éve nyári szombatokon egész napos dedikálásokat tartunk. Most kitalált egy rekord kategóriát, amit csak velem tudott elképzelni. Ez volt az egy szerző legtöbbféle művét egy időben dedikálás rekordja. Az ötlet után közösen készültünk arra, hogy valóban minél többféle könyv legyen. Összesen 10 nagy bankettasztal kellett ekkora kínálathoz.

– Sci-fi, kalandregény, szerelmes történet, történelem, titkok kutatása... Melyik áll most hozzád legközelebb?

– Most éppen a sc-fi. Azért, mert életemben először magam adtam ki a könyvet, persze a feleségem segítségével – ez nagy vágyam volt. Izgalmas kaland volt elejétől a végéig ott lenni és gondozni egy művet, amíg könyv lesz belőle. A Visz­lát tegnap című könyvről beszélek. Időutazásokról van benne szó. Hosszú idő óta nem jelentem meg ebben a műfajban, így ez hiánypótló mű. A történelmi regények is a kedvenceim. Évekkel ezelőtt egy Nagy Lajos korában induló és Zsigmond uralkodása idején befejeződő történelmi családregény-folyam indult, ami hat részben – két trilógia – jelent meg. Ezután több hasonló volt, más-más kiadóknál. Volt, amelyik a kuruc korban játszódott, de készült egy Horthy Miklós életével kapcsolatban is. A korona kalandjait bemutató regény már a második könyvnél tart, és van a nyomtalanul eltűnt magyar király, Salamon életét elbeszélő Arany a tűzben című regény.

– A 725. könyvednél tartasz. Ebben mi a világrekord?

– Tudomásom szerint Barbara Cartland volt az az írónő, aki a legtöbb irodalmi művet publikálta eddig. Az ő munkássága egyfajta csúcsnak számított. A konkrét szám 723 különböző megjelent könyv. Ezt szárnyaltam most túl, és mivel az említett szerzőnő már nem él, egy időre „ellenfél” nélkül maradtam. Hadd jegyezzem meg, hogy nálam soha nem az volt a cél, hogy én legyek a legtöbbet kiadott művel rendelkező szerző. Így alakult. Ettől még ugyanolyan töretlen lelkesedéssel folytatom a munkát.

– Gyakorlatilag minden nap írsz?

– Nekem az ünnepnapok is ezzel telnek. Ha lehet, nem hagyom ki az írást. Felkelek hajnalban és leülök dolgozni. Csak annyi változott, hogy ebéd után már nincs séta, mert hála a nagy kertemnek, bőségesen van mozgási lehetőségem. Diószedés, levélseprés, garázsrendezés. Így érzem jól magam. Lassan szállóige lesz velem kapcsolatban, amit egy korábbi interjúban mondtam: addig írok, amíg élek és addig élek, ameddig írok.

– Utazások? Vágysz valahová?

– A vágyaim mindig egy irányba mutatnak erről az égtájról. Délre. Nagyon nem szeretem a hideget. Az én naptáramban október után rögtön április következne. Az ideális hőmérsékletem valahol Madeira szigetén található, ahol érdekes módon még nem jártam. Olaszország, ezen belül Velence nagy kedvencem. Rengetegszer voltam ott, de úgy érzem, még mindig tartogat számomra újdonságot. Szeretek utazni, de a mostani életünk egy új házban a feleségemmel, Szentgyörgyi Judittal, legalább olyan izgalmas, mint egy utazás. Persze Velencébe még vele is visszatérek...

– Ha ki kellene választanod a TOP 10 Nemere-könyvet?...

– Nem vállalkoznék erre. Nálam a TOP 100 jobban kifejezné az érzéseimet, viszont ez már az önimádat határait súrolja, pedig nem erről van szó. Egy író kötődése a műveihez olyan, mint a saját gyerekekhez. Az olvasó csak annyit érez, hogy a könyv jó vagy nem. Ez nem baj, sőt, jól van ez így. Az író sokkal több személyes emléket őriz a mű keletkezésével kapcsolatban. Ezek néha, írói oldalról hozzátesznek, vagy akár el is vehetnek egy műből, habár az utóbbira igazán kevés példám van. Szerencsére.

Esztergomi emlékek

Minden évben ott vagyok a párkányi vásárban. A standról, ahol áruljuk a könyveket, látom a bazilikát. Jó érzés felnézni az ismerős tornyokra. Közben jönnek az ismerősök a városból. Bevallom, nem mindenkinek tudom a nevét, de sokan most is úgy üdvözölnek, mintha semmi sem történt volna. Többen máig is azt hiszik, hogy még ott élek. Sokat számít nekem Esztergom. A 75 évemből harmincat ott töltöttem. Bár tizenhétszer költöztem életemben, eddig Esztergomban laktam a legtovább... Felejthetetlen évek voltak.

Amikor kiköltöztem a Szenttamás-hegyre, életemben először építkeztem, a szó fizikai értelmében. Betont kevertem, maltert készítettem és köveket hordtam. Ez is egy olyan élmény volt, ami megmaradt. Az ember hozzátesz a saját kényelméhez, és építkezik, szó szerint. A megbecsülése a hely iránt ezzel is nő. Itt ültettem először fenyőfát, ami azután szokásom lett újabb lakhelyeimen is. Kicsi lelki fájdalom, hogy úgy tudom, azóta kivágták a fát, ami még a városból is jól mutatta a házam helyét.