Neve egybeforrt a KPVDSZ-szel

– Hogyan emlékszik vissza az indulásra?

– Negyvenkét évvel ezelőtt bíztak meg azzal, hogy az akkor felépült üres épületet töltsem meg tartalommal. Néhány éven belül már zsongott a ház. Megmozgattuk az embereket, akik közösséggé formálódtak. Ma már húsz különböző csoport tevékenykedik a KPVDSZ Művelődési Házban.

– Négy évtized egy épületben, munkahelyen. Nem túl gyakori mostanság...

– A ház nyitásától van kötődésem a KPVDSZ-hez, az alapítvány kuratóriumának elnökeként még most is dolgozom. Azt hiszem, ez országos szinten sem túl gyakori. A gazdasági vezetőnkkel együtt kezdtük, még ő is a házban dolgozik.

– A jelek szerint a KPVDSZ megtalálta a helyét a városi művelődési házak között.

– Soha nem az íróasztal mellől próbáltuk kitalálni, hogy mire van szüksége az embereknek. Így ugyanis félő, hogy ha hátranézünk, nem áll mögöttünk senki. Több hallgatónak voltam a mentora, és mindenkit óvtam ettől. Az egyik legnagyobb tanulsága a pályámnak, hogy mindig fel kell mérni az igényeket. Ha pedig az igény nem fogalmazódik meg, akkor a népművelő feladata, hogy olyan programokat találjon ki, amelyek fokozatosan építik a befogadókat.

– Mi a szerepe ebben a kis közösségeknek?

– Ők töltik meg élettel a művelődési házakat. Természetesen szükség van egy-egy nagyobb rendezvényre is, de alapvetően a közösségi munkában gondolkodom, gondolkodunk. Az indulásnál ott vagyunk mellettük, amikor már látszik, hogy működnek, akkor hagyjuk őket önállóan dolgozni. Talán ez a KPVDSZ nagy erőssége, ezért is állítanak bennünket országos értekezleteken példaként a többi intézmény elé.

– Milyen a jó népművelő?

– A szakmája iránt elhivatott. Nyitott, fel tudja mérni, hogy a környezetének mire van szüksége. Szakmailag felkészült, nem hiányzik belőle az alázat, a szakmai szerénység sem. Közvetlen munkatársaim, mentoráltjaim nagy része ilyen remek szakember. Különösen utódom, Somogyi Nóri, aki már 23 éve dolgozik mellettem, a KPVDSZ Művelődési Házban. Büszke vagyok rá és úgy érzem, követi azt az utat, amit én 1976-ban elindítottam.

– Mik a további tervei?

– Vallom, hogy akkor öregszünk meg, amikor már nincsenek céljaink. Nekem még vannak terveim: fontos vállalásnak tekintem a Kós Károly vetélkedőt, az október 6-i városi megemlékezést, vagy a nyugdíjasklub klubvezetői számára szervezett konferenciákat. Amíg vannak olyan területek, ahol számítanak rám, addig maradok.