Lélekenyhülés?

Mint békés és békeszerető ember úgy vagyok én ezzel, lehet, hogy többre mennénk az ilyen emléknapok helyett a megbocsátás világnapjának kerítenének nagyobb feneket.

Voltam már olyan megemlékezésen, ahol a totalitárius diktatúrák áldozataira emlékeztek, kiemelten a fasizmus és a kommunizmus elszenvedőire. Ezért bátran állíthatom, az ilyen „ünnepségek” többsége rossz hangulatú. Acsarkodás, gyűlölködő megjegyzések, bűnbak keresés a végük. A legtöbbször nem hoz semmilyen enyhülést a léleknek. Holott az lenne a célja, és nem a sebek újbóli feltépése...

Persze megértem mindazokat, akiket súlyos atrocitások értek bármelyik totalitárius diktatúrában. Akiknek a szülei, szerettei, rokonai szenvedték meg egy-egy rezsim társadalmi torzszüleményeit, amelynek nyomait – ha túl is élték – életük végéig lelkükben, testükben viselték…

Ilyenkor egy kép dereng fel bennem. A baszk anyóka, fekete kendőbe rejtetve ősz haját, a fejfák között baktat, hogy a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcoló fiának sírjára virágot vigyen. Eközben a sírkert távoli parcellájában, a viseletes siltes sapkáját markában „tördelő”, ősz bajuszú apóka némán áll a falangistákkal harcoló fia sírhalmánál. Barázdált, nap barnította arcára könny pereg…

A temető bejáratánál aztán összetalálkoznak. Beszélgetésbe elegyednek, és együtt indulnak haza…