Örömmel lestük meg télen az őzeket

Nem vagyok egyedül. Ugyan elsőre nem láttam, hogy mely irányból, de éreztem, hogy két-három szempár figyeli minden mozdulatomat. Kapart a torkom, köhögni nem mertem, mert minden neszre felfigyeltek az őzek. Kisvártatva elő is bukkantak, úgy jó húsz méterre, az erdőt átszelő úttól kissé balra, a szántóföld felől érkeztek. Fiatalok és éhesek voltak, egyikük a levél nélküli cserje ágain koptatta fogsorát.

"Reccs" – roppant ketté a kissé saras bakancsom alatt egy kisebb faág, miközben egy kisebb bokorhoz kívántam leguggolni. A halk, de éles zörej pedig elég volt arra, hogy elriasszam őket, még láttam, amint elsiettek az akácos felé. De legalább meglőttem életem fotóját – gondoltam magamban büszkén.

Télen az ember jobban szeret a puha, meleg ágyában feküdni, mintsem hajnalban felkelni, álmosan egy, két, majd három rétegnyi ruhát magára ölteni, majd elindulni a mínuszokban a lakóhelye közelében lévő erdőbe. Hányszor, de hányszor nyomtam rá az ébresztőnél a szundi gombra – ezáltal pedig lemaradtam a remek pillanatokról –, de hát az igen kései napfelkelték és a hosszú éjszakák miatt valahogy mindig nehezebben veszem rá ezekben a hetekben a fotózásra.

– Hihetetlen! – csak egy szó hagyta el a számat, mikor egyik reggel boltba menet négy őzre lettem figyelmes. A vadakat nem zavarta, hogy a kocsi lyukas kipufogója miatt kétszer olyan hangos az autóm a kelleténél, olyan álmoskásan legelésztek, hogy a fényképező tükrének felcsapódása is hidegen hagyta őket. Ez a találkozás nyújtott kellő motivációt arra, hogy ismét visszatérjek sikereim helyszínére.

Ismét igazi arcát mutatta a tél, a hőmérő higanyszála végre a negatív tartományban terjeszkedik. A mínusz tíz sem lehet akadály, csak arra gondoltam, hogy néhány hangulatos képért megéri fázni egy kicsit. Csöpögött az orrom, látszódott a leheletem, mikor beértem a fák közé. Jobbra egy tapsifüles ugrándozott, pechemre olyan nagy volt a zúzmarás aljnövényzet, hogy a fényképeken nem látszódott semmi. Sebaj, emléknek szép lesz.

Rájöttem, hogy a kék farmer, az okkersárga kabát és a zöld focis sál nem a legjobb párosítás, az őzek sem díjazták annyira, rögtön menekülőre is fogták. Így be kellett érnem azzal, hogy a távolból figyelve gyönyörködtem bennük, na meg a felkelő nap első sugaraiban. És akkor harangszóra valahol beizzították a láncfűrészt, melynek hangja messzire szállt, a vadak pedig búcsút intve eltűntek a csupasz akácfák között…