Megrázó vallomás a török idegenvezetőtől: gyerekeit a mai napig kísérti a földrengés

Mintegy 50 ezer halálos áldozatot követelt az utóbbi idők legsúlyosabb földrengése, amely Törökország déli részét sújtotta. Rengeteg embernek segítettek a magyar mentőcsapatok is, így például Káli Sándor, a Tatabányai Katasztrófavédelmi Kirendeltség tűzoltó őrnagya, aki február 6. és 12. között Antakyában a nap 24 órájában, megfeszített munkával 17 túlélőt – köztük 3 gyermeket – mentett ki az összedőlt épületek romjai alól. Több, mint százezren megsérültek és legalább kétmillióan élnek az utcán azóta is.  Fethi Taş, a régebben öt évig hazánkban élő, s ezért magyarul is beszélő idegenvezető most elsőkézből számolt be az embertelen állapotokról, hiszen hat gyermekével és feleségével abban a Gaziantepben él, ahol teljes városrészek váltak a földdel egyenlővé. 

− Most munkaügyben vagyok itt, mert magyarul is beszélő idegenvezetőként dolgozom az IBUSZ-nak. A nyarakat éppen ezért a török tengerparton fekvő Antalyaban töltöm. Telente viszont otthon vagyok, Gaziantepben a családommal. Február 6-án is otthon voltam a családdal a társasház negyedik emeleti lakásában − részletezte. Hozzátette: azon a bizonyos napon, éjszakán mindenki aludt, amikor a családfő furcsa morajra ébredt hajnali négy óra után pár perccel. Már átélt két földrengést, így egyből tudta, hogy ismét mozog a föld. Ám ami ezután következett, arra ő sem számított.

Később kiderült, hogy ez jó döntés volt, mert számos épületben azok kerültek életveszélybe, akik éppen a folyosón menekültek, amikor kártyavárként dőltek össze a házak.

Fethi azt kérte a gyerekektől, hogy álljanak az ajtófélfához vagy bújjanak az asztal alá. Utólag tudta meg, hogy ilyenkor valóban ez a legjobb lehetőség a túlélésre, vagy ha egy nagyobb tárgy, például egy szekrény vagy ágy mellett lefekszik valaki a padlóra. Sokan így élték túl egy-egy ház összeomlását, mert a leomlott falakat több esetben felfogták a nagyobb kiterjedésű bútorok.

− Két percen át tartott az egész. Életem leghosszabb két perce volt ez. Amint vége lett, leszaladtunk az utcára és beültünk az autóba. Azonnal olyan helyre hajtottam, ahol nincsenek magas épületek. Ott kezdtük telefonon megnézni, hogy mi történt. De ez sem volt egyszerű, mert a telefonos szolgáltatás sem működött megfelelően. Felhívtuk a rokonokat és csak annyit kérdeztünk, hogy jól vannak-e. Ha azt mondták, hogy igen, már le is tettük a telefont és hívtuk a többieket. Csak órákkal később mertünk egy rövid időre visszamenni a lakásba a legszükségesebb holmikért és egy kis ennivalóért − idézte fel Fethi.

Azt is elárulta, hogy ezután bezárták a lakást, mert sejtették, hogy egy ideig nem tudnak visszatérni. Igazuk is lett, mert délután újabb, hasonló erősségű rengés rázta meg a környéket. Akkor azok az épületek is összedőltek, amelyek előtte csak megrongálódtak. Volt egy körzet, amely szinte a földdel vált egyenlővé. Fethi szerint isteni szerencse, hogy az ő házuk kibírta a földmozgásokat és nem vált lakhatatlanná sem. Ezt persze akkor még nem tudták. Két napig éltek az autóban.

− Néha beindítottam a motort, hogy ne fagyjunk meg a februári hidegben. Éjjel mínusz 4 fok volt. A harmadik napon az egyik barátomhoz mentünk. Ott azonban annyian összegyűltünk, hogy aludni sem lehetett. Átköltöztünk egy hatalmas, hideg kiállítási csarnokba, de ott meg szinte vécére menni vagy akár kezet mosni sem volt egyszerű. Viszont szörnyű történeteket meséltek a túlélők halálesetekről − tette hozzá a török idegenvezető.

Mint megtudtuk, a legdöbbenetesebb történetek arról szóltak, hogy az összedőlt épületek alatt hallották a rokonok, a családtagok kiabálását, de nem tudtak nekik segíteni. Sokszor a mentést végzők sem tudtak időben érkezni, mert használhatatlanok lettek az utak is. Ráadásul egy ilyen katasztrófánál a káosz is elkerülhetetlen az életmentési szervezésben.

− Végül a szülőfalumban, rokonoknál kaptunk menedéket. Ott töltöttünk egy hetet, majd engedélyt kaptunk arra, hogy visszaköltözzünk a lakásba. Addigra már kiderült, hogy szerencsére a szűk családból senkit nem veszítettünk el. Hat távoli rokonunk viszont nem élte túl a katasztrófát. Az egyik családban az apát, anyát és két gyermekét vesztettük el, a másikban egy tanárként dolgozó apa és ötéves kisfia maradt a romok alatt.

Fethi Taş elmondta, hogy magyar tévések, újságírók is megkeresték, szinte önkívületi állapotban nyilatkozott a helyszínről a híradóknak. De segíteni többet nem tudott, hiszen a családjáról kellett gondoskodnia. Lánya nővérként segített az első perctől kezdve, papucsban és pizsamában rohant el az első hívó szóra és azóta is segít, ahol tud. A kisebbeket próbálta kímélni a hírektől, de ez szinte lehetetlen volt, mert minden híradás erről szólt és szól azóta is.

Az iskolai oktatás már újraindult, de nem kötelező. Van olyan osztály, ahová nem minden diák tér vissza. Ahol lehetséges, éppen ezért gyermekpszichológus próbálja megkönnyíteni ennek a traumának a feldolgozását − magyarázta. 

Fethi úgy tudja, hogy a 13 millió ember érintő földrengésben 180 ezer ház ment tönkre egy magyarországnyi területen, de a statikai vizsgálatok után ez a szám magasabb is lehet. Sok épületet le kell bontani. Jelenleg is legalább kétmillióan élnek sátorban az utcákon. Egyelőre konténervárosokat emelnek.

− Nekik az lehet a reményük, hogy az állam nagy lakótelepépítési munkába kezdett és úgy tudom, hogy a lakhatás első két évében nem kell a beköltözőknek lakbért fizetniük. Később részletekben kell fizetniük az ingatlan árának egy részét. Nekünk szerencsénk volt, mert úgy tűnik, hogy statikailag is rendben van a házunk. De egy sátrat azért felállítottunk az épülettel szemben, hogy ha reng a föld, legyen hová mennünk − árulta el Fethi.

Amikor felvetem neki, hogy miért nem költöznek a törésvonaltól távolabbi vidékre, egyből azt mondja: ez nem logikus, hiszen ha most volt egy ilyen földrengés, vélhetően sok száz év múlva lesz majd csak újra...