Tündéri fizetséget kapott egy pici lánytól a 76 éves tatabányai utcazenész (videó)

– Kérem szépen, én nem egy sima utcazenész vagyok, megvan az előadóművész-vizsgám – tárta szét kezét Botos István szaxofonos, aki hetente három alkalommal szórakoztatja a megyeszékhely lakosait és a településen átutazókat. A minap a vasúthoz vezető aluljáró akkor éppen Cserháti Zsuzsa dallamaitól volt visszhangos: az Édes kisfiam című örökzöld sláger szólt.

– Zenekarommal régen bejártuk az egész országot. Megmondom őszintén, sokat kerestem. Nagyon sokat – folytatta az előadóművész, aki megyénk székhelyére tavaly tette be először a lábát, egy véletlen folytán. István egy ismerőshöz jött látogatóba, nevét ugyan nem fedte fel, azt elárulta, hogy nagyon sokat köszönhet neki. Szemlátomást így vannak ezzel a tatabányai zeneszeretők is, mert sokan meg-megálltak és megköszönték Istvánnak a csodálatos muzsikaszót.

Megszeretett a közönség, így hetente többször is jövök. Szétnyitom a széket az aluljáróban, kényelembe helyezem magam és rákezdek a nótára.

Hű útitársam a több mint harmincéves Yamaha-szaxofon – visszhangzik mondandójától a vasútállomáshoz vezető földalatti folyosó. Beszélünk sok mindenről, egyebek mellett a szégyenérzetről is, aminek kezdeti kiváltója a létforma, az utcazenészélet volt. Azóta ezt leküzdötte. István végül elhatározta, mindenáron folytatja az utat, mert az üknagyszülőktől örökölt muzikalitása úgysem hagyja majd cserben. Így is lett, ráadásul keresetkiegészítésként jól jön minden fillér az amúgy is sovány nyugdíj mellé.

István 76 évvel ezelőtt Nyíregyházán látta meg a napvilágot. Később, a ’60-as, ’70-es évek derekán üzemvezetőként dolgozott főállásban, mellette pedig zenéléssel kereste kenyerét. Mint mondta, jöttek felkérések szép számmal, egyebek mellett az Országos Szórakoztató Központ részéről, amiket családapaként már nem szívesen vállalt. Hiába a külföldi ajánlatok, vagy az éjszakai haknik, maradt inkább a ballagásoknál, a névnapoknál, a keresztelőknél, a rendezvényeknél és a lagziknál. Aztán a ’90-es években jött az igazi áttörés, miután Budapestre költözött a családdal: számtalan lehetőség közül választhatott volna. Elvállalt lakótelepen gondnoki munkát, volt telepvezető, később a hirtelen megromlott egészségügyi állapota vezetett a nyugdíjig.

Csaknem 2000-et írtunk, amikor a tervezett élet egy csapásra összeomlott, akár a kártyavár. Jött az utcazenélés, első állomásként pedig Kelenföld. A repertoár még ma is igen széles. István vallja, hogy a ’70-es, ’80-as években igazi slágerek voltak, zeneszámai zömmel abból korból valók. Játszik magyar népdalokat, de Cserháti Zsuzsától Máté Péterig bezáróan szerepelnek dalok István listáján.

Luxus lenne ócska zenét játszva azt remélni, hogy elnyerjük a közönség tetszését. Tisztelni kell a közönséget. Még akkor is, ha a koncert „csak” egy aluljáróban van

– hangzik végszóként, majd újra megszólal a koros, ámde jól karbantartott hangszer.

Egy szelet pizza a melódiáért

Botos István szeretne elkerülni minden jogi procedúrát, ezért kiváltotta a tatabányai önkormányzat engedélyét, hogy zavartalanul zenélhessen az aluljáróban. Azt mondja, nem hiányzik neki sem a közterület-felügyelet rajtaütése, sem a rendőrségi szigor, hogy elkergessék. Főleg azután, hogy heti három alkalommal utazik a megyeszékhelyre a szomszédos Fejér megyéből, Válról. A két település között több mint 35 kilométer van, ami István állítása szerint abszolút nem sok. Ennyit megér neki a muzsika, sőt ennél még jóval többet.

István egy kedves kis történetet is megosztott velünk, aminek főszereplője egy tatabányai kislány, aki édesanyjával a vasútállomás felé tartott az aluljárón keresztül. A csöppség meghallotta István zenéjét, és a maga nemes módján mondott köszönetet a kedves dallamokért. Az utolsó falat pizzaszeletével fizetett a muzsikusnak, aki a mai napig élesen emlékszik a történetre. Mint mondja, ekkora összeget még sosem fizetett neki senki.