Segítő missziók tagja is volt a harmadik világ országaiban a tatai lány

A Tatáról fiatalon a nagyvilágba induló Szabó Nóri 32 éves koráig már 9 országban élt, 67 országban járt. A fejlődő országok szakértőjeként segít Madagaszkártól Vietnámon át Indonéziáig.

– Pályaválasztás előtt mi minden forgott a fejében?

– Gyerekkoromtól kezdve erős vágy él bennem az emberek segítése iránt. Persze az erre vonatkozó elképzeléseim az évek során folyamatosan változtak. Kisgyerekként szerettem volna Jézuska lenni, mert ő mindenkinek csak ad, teljesíti a kívánságokat, és bárkiről legyen szó, szereti őt. Éles váltásként egy ennél jóval reálisabb és hosszú korszak következett, amikor diplomata pályára készültem. Szentül hittem, hogy a diplomácia révén az országok segítik egymást, hogy a konfliktusok megelőzhetőek és hogy a világ jobbá tehető. A gyengébbeket szerettem volna felkarolni, az igazságkeresés hajtott. Mindezektől nem is esett messze a valódi választásom. Az első diplomámat Nemzetközi tanulmányok szakon végeztem Budapesten, majd Hágában tanultam tovább, ahol Fejlődés és fejlődő országok szakértőként végeztem.

– Az elméleti tudás megszerzése után milyen volt a gyakorlattal szembesülni?

– A diplomáciába belekóstolva tréfásan azt mondtam, hogy szívesen újragondolnám a szerepemet, és inkább diplomatafeleség szeretnék lenni. Azért volt némi valóságalapja is, mert úgy véltem, hogy így bejuthatok ugyanazokba a döntéshozói körökbe, viszont a lényegesen kevesebb kötöttség mellett a több szabadidőmet felhasználhatnám arra, hogy legyen egy saját alapítványom. A fejlődő országokkal összetettebb a helyzet. A hágai egyetem önmagában is esettanulmány volt. A master képzést abban az évben 202-en kezdtük 54 országból, mindösszesen öten Európából és az USA-ból. A többiek mind a harmadik világból jöttek, tele megrázóbbnál megrázóbb történetekkel. Az akkori legfiatalabb hallgatóként, 22 évesen, ráadásul európai lányként, folyamatosan megkérdőjelezték, hogy miért szeretnék erre a pályára menni.

– És mégis folytatta?

– Dupla annyit kellett tanulnom és rengeteg erőfeszítésembe telt, mire bebizonyítottam, hogy nem kívülről akarok egy nyugati mintát rájuk erőltetni, hanem a legnagyobb tisztelettel állok a kultúrájuk előtt és őket bevonva közösen szeretném kialakítani a megoldási javaslatot. Később jöttem rá, hogy ebben a csaknem két évben mennyi mindent megtanítottak, és milyen nagy hatással volt ez a gondolkodásomra. Máig hiszem, hogy legyen szó bármilyen és bármekkora segélyszervezetről, nem lehet irányelveket hozni sablonok mentén és legfőképp anélkül nem, hogy ne hallgatnánk meg a helyi lakosságot, az érintetteket.

– Érték meglepetések?

– Nagyon sok. Ahány ország, annyi kultúra és ahány ember, annyi mentalitás. Az első sokk talán Indiában ért, pedig addigra már több helyen is jártam Ázsiában és Afrikában. Mégis, amikor a saját szememmel láttam, hogy gyerekeket vakítanak meg, hogy kolduljanak, illetve a szülők inkább az utcára küldik őket, mintsem iskolába, hogy a családnak pénze legyen, nagyon megdöbbentem, tehetetlennek éreztem magam. Nem szégyen bevallani, hogy két napig csak sírtam. Hiába adtam egynek-kettőnek, ott volt másik száz gyerek, aki segítségre szorult. Úgy vélem, hogy a legnagyobb fejlődési lehetőség az oktatásban van. A pillanatnyi segélyek csak ideig-óráig elegendőek, hosszú távú megoldást nem hoznak. Ha az embereknek új utat szeretnénk mutatni, akkor a módszerre kell őket megtanítani, ehhez eszközöket biztosítani, hogy amikor mi már nem fogjuk a kezüket, akkor is boldoguljanak.

– Milyen országokba vezetett az útja?

– Kilenc országban éltem és ezidáig hatvanhét országban jártam. Néhány egzotikus helyszínt említek: Zanzibár, Nepál, Indonézia, Guatemala, Mexikó, Laosz, Thaiföld, Vietnam, India. Ebből sok a szakmai út, de a magán­életben is a világ felfedezése az egyik lét­elemem. A szegénységcsökkentési projektjeim általában 3–12 hónap lefutásúak voltak. Számos helyen dolgoztam, sokszor önkéntesként, de a legnagyobb kihívásokkal talán Madagaszkáron szembesültem. A szigetország természeti szempontból csodás, de a szegénység elképesztő. A hozzávetőlegesen 27 millió lakos háromnegyede napi 2 dollár alatti pénzből él, itt a világon a negyedik legmagasabb az alultápláltság. Madagaszkárt a klímaváltozás súlyosan érinti, gyakoriak a természeti katasztrófák is.

– Itt mit tudott segíteni?

– Két egymástól független projektem volt. Mindkét helyen folyóvíz és áram nélkül, bambusznádból épített viskóban laktam. Északon egy Maventibao nevű faluban egy amerikai veterán katona által alapított szervezetnél kapacitásfejlesztésen dolgoztam, illetve az iskolában a gyerekeknek franciáról angolt tanítottam és az ingyenes egészségügyi ellátást biztosító klinikán segédkeztem. Az iskolában eszköz-, a klinikán pedig jelentős gyógyszerhiány volt, csak a kapott adományokból működtek. Nincs semmilyen orvosi végzettségem, mégis láttam olyan betegséget, amiről talán itthon nem is hallottunk. Ugyanakkor a gyerekek tudásvágya és a sok csillogó szempár mindennap új erőt adott. Sokszor hálával gondoltam a saját helyzetemre: milyen szerencsések vagyunk mi itthon! Délen a Madagaszkári Tengervédelmi Intézet egyik környezetvédelmi kutatásához járulhattam hozzá, ami a fajok védelmére koncentrált. Közösségfejlesztéssel és oktatással is foglalkoztunk. Hiszem, hogy ezek a missziók nekem legalább ugyanannyit adtak, mint az ottani embereknek. Belül mindig egy kicsit megváltoztam.

– Van kedvenc ország, város?

– Sok országot szeretek, de egyet nem tudnék kiemelni. Azok a helyek a kedvenceim, ahol még jelen van az érintetlen természet és ahol az emberek még ennek mentén tiszta életet élnek. Lenyűgöznek az ősi kultúrák és imádok az óceánban búvárkodni, a hegyekben túrázni – a magánútjaim során elsősorban az ilyen jellegű úti célokat keresem. Mint bárki másnak, nekem is vannak olyan országok, ahol úgy érzem, itt tudnék élni. Ez az érzés járt át Mauritiuson, Costa Ricán és Indonéziában is. Ezt nem álomnak, inkább tervnek hívom.

– Mennyire segítőkészek a gazdagok Európából, Amerikából, illetve a helybeliek?

– Nem szeretek általánosítani, mégis a tapasztalataim azt mutatják, hogy az angolszász kultúrában az adakozásnak jóval nagyobb hagyománya van, mint mondjuk nálunk. A nevelésnek része a társadalmi felelősségvállalás és sokszor az önkéntes programokat is kötelezően előírják. Azt gondolom, hogy a segítőkészség az egyéni háttértől és beállítottságtól függ – ki mit hoz a családból, érintett-e bármilyen probléma kapcsán, volt-e már hasonló helyzetben. Az, hogy segít-e, nem feltétlenül az anyagi helyzettel függ össze, inkább szociális érzékenység kérdése.

– Most hol lakik, éppen mit tervez?

– Október eleje óta Balin élek és jelenleg túrákat vezetek, főként Ázsiában. A szakmai hátterem mellett jógaoktató vagyok, ezért most több olyan elvonulást is szervezek Balira, ahol a csodás kultúra megismerése mellett a vendégek testileg-lelkileg is feltöltődhetnek. Szeretnék egy saját vállalkozást elindítani, aminek természetesen része a segítés. A vállalati és a nonprofit szektor közötti hidat igyekszem kialakítani.

– Gondolom, több különleges embert ismert meg.

– Valóban. Van köztük író, kutató, filozófus, fotóművész, színész, parasztgazda és gyógyító is – szeretek az „élet nagy dolgairól” olyanokkal beszélgetni, akik teljesen más kultúrában és más társadalmi berendezkedésben nőttek fel. Hiszem, hogy tanulni mindenkitől lehet.

– Hogyan éli meg a kudarcokat?

– A keleti filozófia a probléma szó helyett a kihívást használja. Ezt én is igyekszem a mindennapjaimban így értelmezni, többnyire sikerrel. A kudarcokat alapvetően nem szeretem, a megoldást keresem, de azt is tudom, hogy a fejlődésünk érdekében olykor a nehéz helyzetekre is szükségünk van. Számomra azt is nagyon érdekes mindig megvizsgálni, hogy egy kultúra hogyan értelmezi a születés és halál fogalmát. Sok mindennel tudok azonosulni a keleti gondolat- és valláskörből, ilyen például a lélekvándorlás vagy az Anyatermészet tisztelete.

Évente kétszer jön haza, Tatára

– Bár munkámból adódóan a világ több részén otthon érzem magam, természetes számomra, hogy sohasem felejtem el, hogy honnan jöttem – fogalmazott lapunknak Nóri. – Fontosnak tartom a családomat és az otthoni barátaimat. Tatát is igazán szeretem. Azt gondolom, kevés város rendelkezik hasonló bájjal és adottságokkal, mint ez a város – a két tó, az erdő, valamint a források egyaránt gyakran eszembe jutnak. Imádok itt futni, kerékpározni, a természetben lenni. Ha tehetem, akkor még a legmesszibb távolból is évente kétszer hazajövök, hogy meglátogassam a szeretteimet és hogy feltöltődjek, felfrissüljek egy kis tatai levegővel.