Teljesíthet-e ugyanúgy a nyugdíj előtt álló, mint a jóval fiatalabb kolléga?

Az átlagembereknek életük végéig vagy az egyre jobban kitolódó nyugdíjkorhatárig kell dolgozniuk. Kérdés, ki hogyan bírja. Van, ahol a tapasztalatot is megfizetik, másutt csak a teljesítmény számít.

Vitathatatlan, hogy az emberi életnek is megvan a pályaíve. Bárhogy is legyen, az tény, hogy az élet legtöbb területén senki sem tud ugyanúgy teljesíteni az évek múltával, mint korábban. Még a legjobbak sem.

Megerősítette ezt a tatabányai Gengeliczky László fafaragóművész is, aki középiskolás korában 52,92 méterre vetette el diszkoszát, s ezzel beállította az akkori magyar csúcsot, de úgy véli, hogy most, közeledve hetvennegyedik születésnapjához, annak is örülne, ha húsz méter megtétele után érne földet a sporteszköz. Senior atlétaként ötven éves kora körül még csaknem harminc méterre vetette el a kalapácsot, néhány hónappal ezelőtt már csak tizenhétre..

Nem véletlen, hogy a tömegsport rendezvényeken korcsoportonként díjazzák a legjobbakat. Így tisztességes, hiszen a huszonöt év alattiak gyorsasága nem mérhető össze a negyven évesekével, a hatvan felettiekével pedig még annyira sem.

A sportéletben ez elfogadott, ám a munka világában más a helyzet.

Egy esztergomi vállalkozónak több alkalmazottja közül nyolc kőműves. Érdeklődésünkre elmondta, hogy akad köztük huszon-, harminc- és ötvenéves is. Mindegyiküktől ugyanazt a teljesítményt várja el, s ugyanannyit is fizet nekik.

Sok munkaadó van, aki hasonlóan gondolkodik, és ugyan ­így cselekszik. Meggyőződésük, hogy ez így van jól. De tényleg így van jól?

Dr. Dombi Péter, a Szent Borbála Kórház orvos igazgatója szerint sem szerencsés ez a szemlélet. Ő úgy véli, az a helyes, ha az életkori sajátosságokat is figyelembe veszik a munkahelyeken. A fizikai adottságok változásait – munkaköröktől függetlenül – figyelembe kell(ene) venni.

A közismert szakember úgy fogalmazott, hogy a múltat meg kell tartani a jelennek, és továbbadni a jövőnek. Épp ezért jóformán minden munkakörben nemcsak értékelni kell(ene) a kort, hanem jobban meg is fizetni a tapasztaltabbakat, ugyanis téves gondolkodás az, hogy a „fiatal csikó mindent visz”.

Ebből következően az azonos elbírálás minden területen inkorrekt. Kijelentette, hogy a magasabb életkor igenis érték az abból következő nagyobb tapasztalattal együtt.

Hasonlóan vélekedett Halmi György munkapszichológus, aki e mindenkit érintő kérdéskörrel kapcsolatban először azt mondta: nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ember társas lény. A családban és a munkahelyén egyaránt.

Éppen ezért a negatív érzelmeket ellensúlyozandó örömöket is meg kell tanulnunk. Álláspontja szerint nemcsak az idősebb, de bármilyen korú munkatárs akkor cselekszik helyesen, ha problémáit őszintén elmondja a főnökének. Ha utóbbi nem veszi azokat figyelembe, jól teszi, ha munkahelyet vált, bár a nyugdíj előtt néhány évvel ez már nagyon nehéz.

A feladatok megoldását viszont sokkal könnyebb jókedvvel végezni, mert akkor a végeredmény is kedvezőbb lesz, míg ellenkező esetben a fordítottja. Igaz persze az is, hogy van érzelmi elköteleződés, ami azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát az egyik kolléga derűsen végzi, a másik utálattal. Lehet, hogy egyforma fizetésért, de a kettő nem azonos értékű.

Tény, hogy igazságosan, egyenlő mércével mérni nagyon nehéz. Nem várható el senkitől, hogy mindig azonos teljesítményt nyújtson. Nem véletlenül támogatják az okos munkahelyeken a csapatmunkát. Ott viszont, ahol versenyeztetik a kollégákat, sokkal nehezebben érhető el még az elfogadható eredmény is. Főleg akkor, ha elsősorban a mennyiséget díjazzák, és a minőséget csupán elvétve.

Mások a szabályok a köz- és a versenyszférában

Egészen más szabályok vonatkoznak a versenyszférában dolgozókra és azokra is, akik különböző állami szerveknél vannak.

Előbbieknél a tulajdonos legtöbbször ugyanannyit fizet a különböző végzettségű és eltérő életkorú alkalmazottainak, míg utóbbiak esetében jogszabályokban rögzített táblázatok alapján pontosan tudható, hogy ugyanazért a munkáért ugyanolyan beosztású emberek minimum mennyi pénzt kell hogy kapjanak pályakezdőként, öt, tíz, tizenöt, harminc és még több év gyakorlat megszerzése után.

Ráadásul egyre kevesebbet kell teljesíteniük az életkoruk előrehaladtával, amit jól bizonyít az egyenruhásokra vonatkozó azon szabály is, miszerint a 25 év alattiaknak harminc másodperc alatt 35, az idősebbeknek pedig egyre kevesebb fekvőtámaszt kell csinálniuk. A hatvan felettieknek már csak a felét.