A hősök halva születnek

A pénteki veronai tragédia és az azóta nyilvánosságra került részletek most - mondhatni - kézzel fogható, sőt, szívvel átérezhető közelségbe hozták az okokat.

Nézem a busz törött, kiégett "csontvázát", és csak kong bennem: a baj bármikor megtörténhet. Akiért reggel, este, mindig aggódtak, azt már csak gyászolni lehet, nincs tovább, nem lehet félteni...csak siratni. Az eddigi és a soha meg nem élt éveit.

Nézem a busz törött, kiégett "csontvázát", és csak kong bennem: a bajban ismerszik meg a barát. Akivel együtt mosolygunk össze vagy épp unatkozunk a padban, akivel együtt várjuk a kicsengetést, most az élet legfontosabb szereplője lehet. A megmentője, mint az ablakkitörő kalapáccsal életét veszítő fiatal, aki többé nem fogja már a szünetben elkérni a házit vagy épp odaadni az övét. Ennél fontosabb hagyott az ittmaradókra. Az életüket.

Nézem a busz törött, kiégett "csontvázát", és csak kong bennem: a hősök halva születnek. Közhelyszerű mantra: a tanárokra bízzuk a gyereket az iskolában, a kiránduláson; hát legyenek méltók rá! Hát, a diákjait mentő pedagógus most az lett. A történelemtanár visszament a karosszériakatlanba, hogy minél több diákját szabadítsa ki. Most diákjai, szerettei siratják, és áldják önfeláldozásáért. Ahogy az életben maradt tornatanárt is áldják és szánják: hiszen miközben sokakért visszament, pont a saját gyerekeit nem tudta kimenekíteni a tűzből. Nemcsak tanárok ők: tanítók, akik a felelősségvállalás és önzetlenség nevű tárgyból adtak most életre szóló leckét.

Nézem a busz törött, kiégett "csontvázát", és csak kong bennem: őket már semmi nem hozza vissza, sorsok kanyarodtak el véglegesen, ez pedig nekünk is tükröt mutat. Hogy nem csak a gyászolókkal kell lennünk, hanem a szomszéd padban vagy a szemközti asztalnál ülővel, a párhuzamos utcában lakóval is, mert mi még vigyázhatunk magunkra és egymásra...ahogy az édesanyák kérik mindig, amikor elmegyünk otthonról.