2011.10.20. 06:48

Kiprich Dánielnek kétszer annyit kell bizonyítania

Kiprich Dániel néhány hónapja erősíti csak a Duna FC Tatabánya együttesét. A fiatal védő már négyévesen kezdett futballozni, de csatárként kezdte pályafutását.

Hamburger Kinga

Az NB II. Nyugati csoportjában szereplő Duna FC Tatabánya eredményeit, sikereit és kudarcait hétről hétre, az őszi bajnoki rajttól kezdve figyelemmel követik a futballbarátok. A kék-fehérek játékosait viszont csak az összeállításból ismerjük, éppen ezért a Kemma.hu minden héten bemutat egy-egy labdarúgót, mit is gondol a csapatról, saját produkciójáról.

Ezúttal Kiprich Dániel következik, aki nyáron csatlakozott a kék-fehérekhez. Akárcsak előző klubjában, Gyirmóton is édesapja utasításait kell követni, hiszen Kiprich József a Bányász vezetőedzője. Kapcsolatukról, terveiről, és a kezdetekről mesélt a fiatal védő.

– Idén nyáron igazolt a Duna FC Tatabánya gárdájához. Nehéz volt beilleszkedni?
– Szinte mindenkit ismertem itt, különösen azokat, akikkel az ifiben Tatabányán együtt játszottam, mint például a Kovács Pisti, vagy a Módi Viktor. De gyerekkori jóbarátom Szekér Dávid is. Nagyszerű a közösség, Gyirmóton egy teljesen más szellemű társaság játszott együtt, ott inkább családias volt a hangulat. Csupán néhány hónap telt el, amióta a csapatot erősítem, tehát ez még alakul majd a későbbiekben.

– A csapat vezetőedzője, Kiprich József egyben az édesapja is, és már Gyirmóton is ez volt a felállás. Hogyan éli meg azt, hogy apa-fia viszony mellett mester-tanítvány kapcsolatban vannak?
– Óriási segítség volt tőle, hogy az eltiltásomat követően lehetőséget kaptam Tatabányán, hogy bizonyíthassak. Maximálisan igyekszem végrehajtani azokat a feladatokat, amire utasít a tréningeken. De leginkább a Pilut szoktam megkeresni a problémás kérdésekkel, nehogy ellentéteket szüljön ez a csapattársaimmal szemben. Akár egy pedagógus szülő a gyerekétől, akit tanít, ugyanúgy tőlem is kétszer annyi teljesítményt vár el az édesapám, mint a társaimtól.

– Azért a családi vacsora alatt terítéken van a futball?
– Megpróbáljuk elkülöníteni a kettőt, szinte egyáltalán nem kerül szóba a labdarúgás otthon. Valójában négy éves koromtól kezdve focizom, senki nem erőltette, jött magától, hiszen ebben nőttem fel, szerettem csinálni. Hollandiában születtünk az öcsémmel együtt, akkoriban apu – 1989-1995-ig –, a Feyenoordban rúgta a labdát. Rengeteg meccsét láthattam, bár még kicsi voltam, azt azért átéreztem, hogy sokan szeretik.

– Ha jól tudom, tett egy kis kitérőt a vízilabda felé is a labdarúgás mellett.
– Igen, ez valóban így van, viszonylag elég régen, hét-nyolc éve történt. Egy sérülés miatt jártam le a vízilabda tréningekre, mert jót tett a lábaimnak. Élveztem azt a fajta mozgást is, de nem maradtam a vízben, visszatértem a gyökerekhez.

– Mindig is védőként játszott, vagy más poszton is kipróbálta magát?
– Tizenkét éves koromig csatár voltam, aztán egyszer csak adódott egy olyan bonyodalom az egyik mérkőzés előtt, hogy az összes belső védőnk kidőlt, vagy ki voltak állítva, vagy sérülés miatt nem tudta őket hadra fogni edzőm, Dupai Jani bácsi. Egy kényszermegoldást alkalmaztunk azzal, hogy hátravitt, meg volt velem elégedve, így ott ragadtam.

– Mit vár el magától ebben a szezonban. Az egy éves kihagyás rányomta a bélyegét a teljesítményére?
– Érzem magamon, hogy jócskán van még lemaradásom, erőnlétileg és fejben, mentálisan elszoktam a tétmeccsektől. Februártól kezdtem el készülni egyénileg, mert a büntetésem az edzésekre is kiterjedt, tehát nem vehettem részt sehol ilyen tevékenységben. Amiben tudok, segítek a csapatnak, hogy minél előkelőbb helyen végezzünk a bajnokság végén.