Gyászolnak a hagyományőrzők: elment mindenki „öreg Kati nénije”, Kun Lajosné

2018. december 19-re virradó éjjel Ittebei Kiss Katalin, Kun Lajosné, mindenki öreg Kati nénije, és szerettei Nanókája – csendesen örökre elszunnyadt.

Kun Lajosné 1935 június 28-án Nagykállóban született Gönczy Magdolna és vitéz Kiss Jenő negyedik gyermekeként. Kántor-tanító, tanfelügyelő, iskolaigazgató édesapja pedagógiája, kulturális szerepvállalása egész életét meghatározó értékrendet alakított ki benne. A szülők intellektuális mintája, az irodalom, a zene szeretete, formálták igényességét, előadói képességeit. Állandó tehetséges versmondója, szereplője, közreműködője volt a település ünnepeinek, rendezvényeinek.

A népi kultúra iránti fogékonysága az iskola udvarán folyó játékokban gyökerezik. Abban az időben pezsgő élet folyt a gyermekvilágban. A saját játékélményekből táplálkozva alkotta meg azokat a sikeres koreográfiákat, melyekkel felnőttként díjakat nyert. A szülőfaluja játékai és a gyermekek táncaira vonatkozó ismeretei sok tekintetben egyedülállóak, színpadi feldolgozása, visszatanítása hagyományőrző tevékenységének része.

Szülőfaluja élő hagyományai és édesapjának a kulturális életben vállalt irányító szerepének együttes hatása meghatározó volt pedagógiai pályafutására nézve. Az 1948-ban Gyulán megrendezett Országos Néptánc Versenyen maga az élő hagyomány vonult fel szeme előtt, ahol gyermekként léphetett fel. A falvakból érkező felnőttek a még élő, eredeti táncaikat táncolták, a még meglévő eredeti viseleteikben. Az élmény meghatározó lett életére.

A gyermekkori színházasdi, a tarkabab-szemekkel eljátszott koreográfiák középiskolás korára szervezői, rendezői kvalitásokat fejlesztettek benne. Már gimnazista korában tánccsoportot szervezett, négy éven keresztül vezette próbáit, koreografálta színpadi, alkalmi megjelenéseiket. Érettségi után munka mellett, egy gyermek édesanyjaként szerzett tanítói képesítést a Sáropataki Tanítóképző Intézetben, 1965-ben. Ezzel párhuzamosan minden akkor lehetséges képzést kihasznált a népművészetekkel összefüggő ismereteinek bővítésére.

1962-ben elkezdte a „C”kategóriás néptánc oktatói tanfolyamot, Budapesten három éves gyermektánc oktatói tanfolyamot, melyen „B”kategóriára minősítést kapott. Kiváló tanárok képezték: Szentpál Mária, Simai Zsuzsa, Györgyfalvai Katalin, Novák Ferenc, Foltin Jolán, Pesovár Ernő, Vavrinec Béla, Kricskovics Antal. Tanított kis bányászfaluban Varbón, Hernádnémeti–Bőcsön, majd 1965-ben helyezték Miskolcra, ahol több iskolában is tanított. Bármerre vetette az élet, mindenütt tanította a gyermekeknek azokat a játékokat, melyeket otthonról tartott emlékezetében. Miskolci pedagógiai munkájára jellemző volt, hogy mindenütt tánccsoportot szervezett, akikkel minden esetben, kivétel nélkül aranyérmeket nyert. Csoportjai – a megye legjobbjaként – már 1968-ban résztvevői voltak az első Országos Úttörő Néptánc Fesztiválnak Szegeden. Ezt követően a debreceni országos néptánc táboroknak, később a csillebérci táboroknak voltak aranyérmes díjazottjai.

Ekkor már jelentős koreográfiai díjak birtokában (Sátoraljaújhely – Kicsinyek Farsangja, Miskolc 1973 – Borsodi Fonó) versenyek állandó zsűritagjaként segítette a pedagógusok hagyományápoló munkáját. Borsod-Abaúj-Zemplén megye gyermektánc szakreferenseként járta a területet, adott szakmai tanácsokat a segítséget kérőknek. A pedagógusok tanfolyamainak oktatójaként is sokat tett a néptáncoktatás színvonalának emeléséért. Szerteágazó gyakorlatában kialakult saját módszere, egyéni pedagógiai elvei. Eredményes tanítói munkájába mindig integrálta a népművészet elemeit. Énekek, mondókák, mesék, játékok színes világával tette élményszerűvé a tanulást, fejlesztette tanítványait, szűrte ki a dyslexiásokat. Ennek a folyamatnak egyik állomása volt a Magyar Televízió Síppal-Dobbal c. adásában a 3. testnevelés keretében folyó kísérleti néptáncoktatás eredményét bemutató órája, és az abból születő koreográfia adásba történő megvásárlása.

1981-ben családi okokból Tatára költözött. A korábbi gyakorlatát folytatva itt is csoportot szervezett, mely néhány év alatt közel kétszáz fős szakkörré nőtte ki magát. Ebben a munkában lánya asszisztensként segítette. Gyűjtőmunkához fogott, felkereste a múzeumokat, könyvtárakat. Három év elteltével 1983-ban helyi gyűjtésekből összeállított Luca naptól farsangig c. koreográfiájával elnyerte a Gyermektánc Antológia Nívó díját. A Kuny Domokos Múzeum gyűjtéséből vett anyag törölte le Komárom megyéről a szakmai megbélyegzést, a „fehér folt” címet. Mintát adott a Komárom-Esztergom megyei gyermektánc oktatóknak a tiszta forrást megillető tiszteletből és annak színpadi megjelenítéséből.

Az ország első, akkor egyetlen önálló néptánc iskolájának (akkori nevén: Tatai Művészeti Iskola) alapításában első számú segítő, támogató volt. Nyugdíjazása után is, összesen 15 évig dolgozott a művészetoktatásban, s mentorálta fiatal tanítvány-kollégáit, akik szellemiségének, pedagógiájának tovább vivői.

Munkájának elismeréseként 2003-ban elsőként vehette át a „Tata város kultúrájáért” kitüntetést. Tata önkormányzata mély részvéttel osztozik a család, és a Kenderke közösségének fájdalmában. Kun Lajosné temetéséről a család később gondoskodik.

Megható búcsúzás

A tata.hu-n olvasható visszaemlékezést idézzük:

Búcsúzunk Tőled szavaiddal, a 30 éves a Kenderke könyvből idézve az akkori szívhez szóló útravalót, melyet örökérvényű tanításként ránk hagytál:

„Nem. Én nem akartam.

Azzal a határozottsággal költöztem 1981-ben Tatára, hogy ezután csak tanítani fogok. Én nem kezdek újra, ismeretlen közegben kinevelni megint egy csapatot. Hallgatni fogok ebbéli munkámról és „B” kategóriás gyermektánc oktatói végzettségemről. – „Fogunk még rólad hallani”- mondta egy kedves miskolci kollégám, akinek ezeket elmondtam búcsúzásomkor.

Igen. Odafent a Legnagyobb Rendező másként döntött: Nem azért rendeltelek ide, hogy most amit adtam neked, azt elfecséreld – értettem meg később az élethelyzeteken keresztül érkező megszólítást.

Tatára érkezésem évében ének tagozatos első osztályt kaptam. Beléptem a terembe és 38 gyönyörű szempár ragyogott rám kíváncsian, kérdve – félve: Te vajon milyen leszel? Végignéztem rajtuk és a gyermeki szívek melege pillanatok alatt összetörte, leolvasztotta a magamra erőszakolt jégpáncélt, vége lett az elhatározásnak.

Szépek aranyosak és nagyon tehetségesek voltak.

Iskolai rendezvény, vagy valami más következett. Ki emlékszik már erre? Csak azt tudtam, hogy megkaptam a felszólítást, hogy az ének tagozatos osztályoknak illik szerepelni. – No, de elsősökkel? – Igen, elsősökkel.

Hát, a parancs az parancs.

Elővettem Györgyfalvai Katinak egy játékfűzését, és megtanítottam. Nem fértek fel a színpadra mind a 38-an, hát válogattam. Igen ám, de két kicsi lány,- akik kimaradtak- elém álltak könyörögve, hogy nagyon fognak figyelni és most nem rontják el. Ellenállni nem tudtam, így aztán beleegyeztem…

És lássátok az élet grimaszát! Ami sok – sok éves gyakorlatomban soha elő nem fordult velem, a két kislány a színpadi nagy előadáson összeütközött és elöl, a legjobban látható helyen hasra esett. Akkor eszembe jutott a fogadkozásom, és megkérdeztem magamtól: Kellett ez neked? Meg is érdemled!

De megint a rémült gyermekszemek győztek, elszállt a haragom. És ezekkel a drága gyerekekkel tettük le a Kenderke alapkövét. Négy évvel később velük nyertük, az ország 72 koreográfiájából kiválogatva, a Gyermektánc Antológia Nívódíját.

Hát így kezdődött! És az idő kereke forgott, forgott, forgott. Elrepült 30 év. Az akkori elsősökből érett emberek lettek. Mikor a családban egy gyermek felnőtté válik, kirepül a családi fészekből, könnyes szemmel, de mégis boldogan ünnepelni szoktunk. Ezt tesszük most mi is. Nem szeretnék rideg számokról beszélni, nem az én stílusom, nagy család vagyunk, sok gyerekkel megáldva, sokan voltunk, vagyunk, és reméljük, leszünk is.

Ez az utóbbi azt hiszem nagyon fontos, a legfontosabb. Rajtunk a város, a világ, és még feljebb, az Isten szeme. Hála neki, Ő vigyáz ránk.

Miért?! Mert mi visszük tovább az örökséget. A felületes ember megkérdezi: miféle örökséget? Ó, de egyszerű a válasz! Nem tudjátok? Az ősi, atyáinktól ránk hagyományozott szokásokat: az anyanyelvet, a föld művelését, az adott szó becsületét, a szeretetet, a család melegségét, az Istenhitet, a házat, a Hazát! Egyszóval mindent, ami bearanyozza az életünket.

Mert bearanyozza, csak nézz körül, vedd észre, mennyi szépség van ebben a kicsiny, hegyekkel körülölelt országban.

Ez a tiéd! Szeresd, öleld, zárd szívedbe, védjed, ha kell, akár az életed árán is, mert neked ajándékozta az Isten.

Mikor kezedbe veszed az első falat kenyeret, a szádhoz emeled a kanál levest, jó étvággyal beleharapsz az ízes húsba, jusson eszedbe a föld, amin élsz. De jusson eszedbe az is, kinek keze munkája nyomán jutottál hozzá. Becsüld meg a magyar parasztot, a földművest. Ő kora tavasztól késő őszig munkálkodik azon, hogy legyen neked étel az asztalodon. S ha elfáradt, csodálatos dalokkal, zenével, szívet-lelket gyönyörködtető táncával frissíti fel magát és téged. A munkában megkérgesedett kezével faragja a pásztorbotot, a székely kaput, hímezi hitének virágait a kelmére, amit maga font, szőtt, termelt.

Ez az a kultúra, amit a Kenderke nagy családja a zászlajára tűzött.

Ezt kell szeretned!

Ezt kell éltetned!

Ezt kell továbbvinned, és átadnod a te gyermekeidnek, unokáidnak.

Ezt hagyom rátok. És akinek ennyi gyermeke született, mint nekem, az elmondhatja: NEM ÉLTEM HIÁBA!

Kun Lajosné, Kati néni”

Ígérjük, továbbvisszük az örökséget! Örökre a „kenderkések” szívében maradsz!