A vidéki otthonra lelt mesemondó

Héreg főutcáján áll egy ház, amelynek homlokzatán minden este mécsest gyújtanak. Amelynek kertje egyszerű, ám annál értékesebb kincseket rejt: építési törmelékből készített szánkódombot, mászásra metszett fűzfát, elegyengetett petanque-pályát, megtűrt papsajtot, nádas szélén madárlest, annak tövében napette-széltépte lobogót. A kert javarészt Levente Péter kétkezi munkáját dicséri. Az ország kereken hetven éves mesemondója nem az égből pottyant ide, mint mondja, harminchat éve született Héregre.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Fotó: Hagymási Bence
[/caption]

– A géneket, ami a földhöz, növényhez, huszonnégy órás műveléshez köt, két, agráregyetemet végzett, józan paraszti ésszel gondolkodó nagyapámtól örököltem. Nagyváradon születtem, de egy szombathelyi és salzburgi kitérő után négyéves koromtól már Szekszárdon nevelődtem. Tizennyolcévesen pedig a fővárosban vetettem meg a lábam, de gyökeret nem eresztettem – meséli, azzal folytatva, hogy az öt városban, ahol élt, 42 lakásban lakott: albérlőként 13 évig előbb egyedül, majd feleségével, Döbrentey Ildikóval. Közben Bulgáriától Spanyolországig végigkempingezték egész Európát. Harminchat évvel ezelőtt a véletlen hozta őket Héregre.

– Szerelmesen sétálgattunk a feleségemmel, amikor azzal leptem meg egy szembejövő helybélit, hogy odaköszöntem neki. Bemutatkoztunk, mire megkérdezte, nem akarunk-e kertet venni itt, Bikaréten. Mondtuk, hogy nekünk pénzünk nincsen, de azért csak felvitt minket a szemközti szőlőbe. Onnan megláttuk jobbra Héreget és a Gerecse csúcsát, szemben Tarján házait, alattunk egy aranyló búzamezőt.
Elállt a szavunk, mert ebben a helyben benne volt Bulgária, az olasz Riviéra és a francia Provence. Muszáj volt rákérdeznünk, mennyibe kerül itt egy telek, és az ár alacsonyabb volt, mint amit gondoltunk. Ráadásul havi részletekben fizethettük, így gyorsan az azóta barátunkká lett férfi tenyerébe csaptunk. Ma is zöldell a varázskertünk a Tatabányát Esztergommal összekötő szerpentinút mentén – mondja elmélázva.

Kiderül, tizennyolc évig töltötték pihenőidejüket a négyszáz négyszögölös telken álló háromszor öt méteres faházban, aminek alsó szintjén csak egy franciaágynak kinevezett dupla szivacs, egy samottos vaskályha, egy kempingasztal, meg néhány polc volt. Létráról megközelíthető kis padlásán pedig a gyerekkuckó. Víz, villany nem volt, ma sincs. Az esővízgyűjtő ciszterna és néhány petróleumlámpa jól szolgáltak. A házban csak aludni lehetett, de a melléépített háromszor öt méteres üvegfalú gyümölcsszárítóban jól megfért a nappali, a konyha és a mosdólavór.

– A héregiek szemében sokáig csak egy „gyüttment” voltam, de mivel Móka Mikiként már ismertek, befogadtak. Ma is ez a ragadványnevem a faluban. Aztán tizenhét éve beköltöztünk a mostani otthonunkba. A vályogházat hét éven keresztül újítgattuk fel. A következő hét év feladata a ház berendezése volt. Bútorról bútorra – meséli.

A házban minden darabnak története van. A tévét szekrénybe zárták, mert Ildikó és Péter vallja, annyi csoda van a világon, amiről kár lenne lemaradni. A televízió korábban őket zárta ki vagy felejtette el. De nem élnek elszigetelten. Közönségükkel így is évente százhúszszor találkoznak. Vándorszínészként a 4-104 éveseknek szóló kacagó koncerteken, ahol többszáz fős közönséget kötnek le, varázsolnak el hangszerek és díszletek nélkül. Vándortanítóként egyetemeken, főiskolákon, ahol Péter magatartáskultúrát tanít. No meg a szülőknek, tantestületeknek szóló lelkiderű-gyakorlatokon, ahol az önismeretet, önképzést, önuralmat helyezik fókuszba.

– Önképző társaslény vagyok. Realista, hívő ember, aki az igazságot keresi, nem zsebmaterialista, nem műliberális és nem farizeus. A magatartás-kutatásom legnagyobb eredménye, hogy üldözési mániámat sikerült óvatossági mániává transzponálnom. Továbbá, hogy nem lettem sem alkoholista, sem nikotinista, sem nőfaló strici, pedig alkohol-, dohány- és nőfüggő vagyok, csak éppen képes vagyok mértéket tartani. Nem lettem elvált ember, mert feleségemmel, Ildikóval negyvenöt éve, ha meg is bántódunk valamin, megbeszéljük és megbocsátunk egymásnak. Aztán újra kezdünk naponta. Végül pedig, hogy nem panaszkodom, sőt a mindenkori környezetemben igyekszem több mennyországi, mint pokoli pillanatot szerezni felebarátaimnak, ezáltal magamnak is – összegez.

Aztán, amikor a kitüntetésre, a Magyar Érdemrend Középkeresztje polgári tagozatára terelődik a szó, elárulja, büszkék az elismerésre, és köszönik a Komárom-Esztergom megyei közönség kitüntető figyelmét, amelyből érzik, hogy munkájukra, Istentől kapott talentumukra ennyi év után még mindig szükség van.

Fotó: Hagymási Bence -->