Szerepek és életek

A sors furcsa fintora, hogy miközben a Filmmúzeum nagy sikerrel vetíti a Bors és a Kántor című, régi magyar filmsorozat epizódjait, óhatatlanul is az abban szereplő két, kiváló művész személyes tragédiája jut az eszünkbe. Pedig milyen örömmel nézzük most is gyermekkorunk hőseit, a filmbéli nyomozókutya gazdáját, Csupati őrmestert, valamint Bors Máté kebelbarátját, a nagy műveltségű, magyar-latin szakos tanárt, Dániel Edét. S persze, nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy vajon miért ilyen sorsot szánt az élet a figurákat alakító, nagyszerű művészeknek, Madaras Józsefnek és Antal Imrének.

 Csupán kérdések fogalmazódnak meg bennünk az emberi drámák láttán. Kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ. Vajon törvényszerű volt, hogy Madaras (akinek útja amúgy sem nélkülözte a megrázó eseményeket) így élje le életének utolsó időszakat? Vagy hogy a zseniális zongoraművésznek induló, később pedig műsorvezetőnek, színésznek, nevettetőnek ugyanolyan remek Antal Imre elkeserítő helyzetén manapság a bulvárlapok csámcsogjanak? Hogy vele kapcsolatban az legyen a téma, kibírja-e ital nélkül, elszökött-e Józsi elől vagy sem, s hogy milként is kezelteti a végbélrákját?

 Soós Imre, Domján Edit, Latinovits Zoltán, Szécsi Pál, Cserháti Zsuzsa... és még hosszan (sajnos, nagyon hosszan) lehetne sorolni azon művészek neveit, akiknek talán nem akkor és nem úgy kellett volna végezniük, amikor és ahogyan végezték. Hányszor és hányszor hallottuk már egy-egy kiválóság végső búcsúztatáskor, hogy jobban kellett volna rá figyelnünk, hogy észre kellett volna vennünk a jeleket, amelyek kétségbeesésről, bajról árulkodtak, s amelyek előrevetítették a majdani tragédiát. Igen, elmondjuk, aztán megyünk a dolgunkra, hogy egy újabb temetéskor megint megfogalmazzuk a lelkiismeret-furdalás mondatait.

Bizonnyal lesznek olyanok, akik azt mondják, jó, jó, de mindenki maga irányítja az életét, s ha az kisiklik valahol, azért nem lehet másokat hibáztatni. Ez valószínűleg így is van, meg aztán utólag értelmetlen felelősöket keresnünk. De azon azért talán egy pillanatra mégis illene elgondolkodnunk, vajon miért van, hogy azok, akik annyi feledhetetlen élménnyel gazdagítanak sokakat, a bajban csak kevesektől remélhetnek segítséget.