Nagytakarítás

Abban a pillanatban, amikor kerestem, de nem leltem a kis rózsaszín neszesszert, nagyon dühös voltam. Egy ügyfélszolgálaton kellett volna intézkednem, és kérték hozzá a személyit. Kifordítottam a hátitáskát. Hiába. Meg voltam győződve róla, hogy itthon hagytam véletlenül, és az asztalomon hever. Hát nem. Az asztalomon sem volt. Akkor kezdtem tanulmányozni a naptáramat: hol jártam, mikor kellett elővennem. Kezdtem aggódni. Azért is, mert az összes iratom mellett a kocsim törzslapja éppúgy benne volt, mint a fiam néhány fontos papírja. S amitől igazán levert a víz, hogy nem tudtam, még mi lehet benne, amit kizárólag magamnak jegyeztem fel. Ahogy kutatgattam a helyeket, amelyek körül itthon fellelhető lenne a kis neszesszer, közben egyre inkább azt éreztem, hogy megyek össze, a dühömet felváltotta az elkeseredettség: itt tartok? Elhagyom a papírjaimat? Milliószor néztem át mindent, kocsit, házat, irodát, fiókokat. Soha ilyen hosszú még nem volt egy hosszú hétvége. Kínomban ahol csak lehetett, rendet tettem, kipakoltunk garázst, irodát. Aztán eljött a kedd reggel. Gyors telefon Pestre. Várni kellett.

Közben bevillant valami. Egy hirtelen fékezés, amit követően minden repült a táskámból. Sokadszor nyitottam a kocsiajtót és néztem át az autót. A kis rózsaszín neszesszer oldalt becsúszva kukucskált rám. Hatalmas kő esett le a szívemről. De nem tudtam igazán megnyugodni: hogy nem vettem észre korábban? Három napon át idegeskedtem. De legalább a tavaszi lomtalanítás sokat haladt előre.