2024.04.15. 21:00
Szeszélyes április
Gyere, kis unokám – mondta nagyapám – bebarangoljuk a közeli erdőt. Óvodásforma lehettem, de abból már a nagyobbacska, így pontosan tudtam rengeteg kaland vár rám, ha a praclimat beleteszem a jó öreg kitárt, kérges tenyerébe, és nekivágunk a vadonnak.
Nagymamám elemózsiát és két viharkabátot rakott a hátizsákba. Egy kulacsba pedig tiszta vizet. Az esőköpenyeken kissé csodálkoztam, mivel hétágra sütött a nap…
A papám egy-kettőt még húzott a bicska élén a fenőkövön, és készen is álltunk.
Keskeny gyalogút kapaszkodott fel a domboldalra. Verőfényes tavaszi délután volt, az évszakot meghazudtoló meleggel. Az ösvény széléről, innen is onnan is, már a gyöngyvirág nehéz illata szállt fel. A fehérbe borult galagonyabokrok gallyain fenyőpintyek és tengelicek viháncoltak, illetve a „néma” madarak csőréből fűszál ágaskodott ki. Itt volt a fészekrakás és javítás ideje is.
A domb ormán egy terebélyes tölgy ácsorgott. Letelepedtünk a tövébe uzsonnázni, de nagypapám egyre többet kémlelte az eget. Jó magam is kikukucskáltam az ágak közül, de nekem „csak” kék volt az ég. De ez a kék égbolt egy pillanat alatt színt váltott, először goromba kék lett, majd haragos kék, aztán le is szakadt.
Milyen jól jött az esőkabát, és persze a hatalmas tölgy is - ernyőnek. Így nem áztunk bőrig, viszont az erdei túránk véget ért. Nagyapám erre csak ennyit mondott: „szeszélyes április”. Bólogattam rá, bár akkoriban még nem tudtam, mi az, hogy szeszélyes…
