Unokákra várva

A déli harangszók körül párszor be szoktam nyitni a közeli kisboltba. Ritkán párom megbízatása nyomán, inkább férfias ötletektől vezérelve.

Az időpontnak nincs köze vallási rituáléhoz, ekkor van a legkevesebb vevő. Tegnap csak ketten voltunk a pénztárgépes hölggyel. Masinája elérhető közelségéből (is) eltűntek a csokinyulak. Megvilágosodtam. Biztató reményekkel újra készülhetek a soros húsvéti vasárnapra. Talán láthatom, ahogy gyermekeink velünk együtt örülnek azoknak a pillanatoknak, amikor unokáink felfedezik kertünkben ajándékaikat a nyuszik fészkeiben. A húsvéthétfői locsolkodás egykoron estig tartó kölnizés forgatagáról már régen lemondtam. De ne ugorjunk ennyire előre ilyen gyorsan! A holnapi nagypéntek nem olyan régen piros betűs, azaz fizetett munkanap, a szombat már rutinosan szabad szombat, kétszeresen piros betűs a vasárnap, illetve a már régen színes húsvét hétfő.

De most még csak (?) csütörtök van. A keresztény hagyomány szerinti, legendás utolsó vacsora azon napja, amikor Jézus búcsút vett tanítványaitól, felkészült az áldozatra. A nagyhét azon fontos eleme, amely a gyászról szól. Ma estétől a szombati naplementéig nem szólalnak meg a harangok. A ma esti miséken a harangok megkondulnak még, de a gyász jeleként el is némulnak. Akárcsak a szertartás során alkalmazott orgonák, csengők. A többi (is) magánügy. De az unokákat talán mindenki várja már.