Fehér karácsony a tatabányai sürgősségi ablakán keresztül

December 23-át írunk. Az ágyban fekszem, a hátam sajog. 25 éves létemre lerokkantam, pont egy nappal a legszebb ünnep előtt. Nem baj – gondolom magamban – mert a lényeg még mindig az, hogy a családommal lehetek és láthatom őket igazán felhőtlenül boldognak lenni. Anyukám hív, de nem veszem fel. Potyognak a könnyeim, rendszerint magamat siratom a nehéz helyzetek miatt. Újból hív. Most már felveszem. 

– Szia kicsim. 
– Szia anyu. Hogy vagy? 
– Minden rendben. Hogy van a hátad? 
– Nem jól anyu, nem tudok lábra állni. Majd eljöttök értem? Nem szeretnék egyedül, az ágyban karácsonyozni. 
– Persze kicsim, megyünk. 
– Voltaképp miért is hívtál? 
– Mama miatt. 
– Mi van vele? 
– Kórházban van, kicsim. 
  Haló? Dia? Itt vagy? 
– Itt. 
– Minden rendben lesz. 
– Tudom. Majd beszélünk. Szia.

Reggel van. Anya már sürög a konyhában. Ez az a nap, amikor én is kapok reggeli kávét az ágyba, nem csak apukám. Egyedi, és megismételhetetlen szokás ez. Ilyenkor kicsit megtapasztalom milyen egy szerető párkapcsolatban részt venni.

Az ablakomon kinézve látom, hogy idén, sok év kihagyás után, fehér karácsonyunk lesz. A dédnagymamámra gondolok. Ha a hópelyhek szállingóznak mindig azt gondolom, ő küldi nekem. A fehér lepel lenyomatai őt tükrözik vissza lépten nyomon. Nagyon vártam már ezt a napot. Most először töltöm egyedül, a szeretteim környezetében a karácsonyt. Pontosabban töltöttem volna. Nem így képzeltem...egyedül vagyok.

Szóval az ablakomon kitekintve látom, hogy gyönyörű, fehér lepel borítja a kerteket. Csak nézem a tájat, még ha a fájdalom már-már elviselhetetlen is. 10 óra tájékán már csak feküdni szeretnék, de az sem megy. Nem bírom tovább, a fájdalmam elérte azt a pontot, amit épp ésszel már nem lehet kibírni. Anyukám próbál nyugtatni, miközben a saját édesanyja jár a fejében. Látom rajta, nem is haragszok érte. Hogy is haragudhatnék, kettőnk közül mama az, akinek a támasz most sokkal inkább kell. Mint mondtam, én úgy készültem, hogy az idei karácsonyt egyedül töltöm. Ez most sincs másként.

Csapkodás moraja szakítja meg a hangos, elkeseredett zokogásom. Apukám öltözik. Anya is sír. Nem tudok kimenni megkérdezni, mi a baj, de hallom, hogy beszélgetnek egymással, s közeledik léptük az ajtóm felé. Anya lemondón tekint rám. Sürgősségire kell mennem. Nem akarok. Itthon akarok lenni, soha nem voltam még egyedül karácsonykor és amúgy is félek. Nem tudom miért kapom ezt a sorstól, épp én, épp idén, épp most. Rengeteg kérdés és érzelem kavarog bennem.

A kórházba érve elkérik az adataimat, majd várok. Aput hazaküldöm, nem akarom, hogy azt nézze végig, ahogyan szenvedek. És amúgy is, anyának jobban kell a támasz, hogy aztán a mamám se szenvedjen lelki segélycsomag nélkül. Ismét egyedül vagyok. A váróteremben nagyon sokan vannak, a legtöbben vidámak. Egy hölgy épp azt meséli, hogy a karácsonyi ebéd készítése közben vágta el az ujját. Össze kell varrni, de a család ott van vele, nevetnek, társasoznak. Elhozták magukkal a karácsony szellemét. 
Szólítanak. Bebicegek. Elpanaszolom gondom, bajom, s végül bekísérnek a sürgősségi belső részére. Itt kezdődik igazán a kaland.

Leülök egy székre, bár ülni nem igazán tudok. Megkezdődik a várakozás és a terep felmérése. Vannak, akik kiérdemlik azt a privilégiumot, hogy feküdhessenek. Na ők már tényleg súlyosabbak. Ájulás, zavartság, öngyilkossági kísérlet. Van itt minden, mi szem szájnak ingere. A doktornő bemutatkozik, ő fog ma engem vizsgálni. Mint mondja, sokat kell majd várnom, rengeteg a beteg, s van egy másik Klaudia nevű betege, aki öngyilkos akart lenni. Ő rá figyel most. Megértem. Őt is, meg a Klaudiát is. Én is mélyen vagyok lelkileg, de azért a vicceimet most sem hagyom hátra.

Egy beteghordó érkezik hozzám, kerekesszéket is hoz magával.

– Klaudia?
– Igen - válaszolom - de nem az öngyilkos, még - mosolygok.
– Üljön bele, megyünk röntgenre és ultrahangra.
– Hogy én üljek bele abba a székbe? Tudok járni, csak lassan.
– Nem baj, jobb az elővigyázatosság.

Hát itt tartunk. Karácsony, egyedül, szingliként, 25 évesen, egy kerekesszékben. Gyönyörű, mit ne mondjak. Beleülök és végül is élvezem. Mi mást tehetnék. Megkérem a beteghordót, hogy a kanyarban húzzuk be a kéziféket, hadd lássam mit tud az ideiglenes kis járgányom. Nevet. Én nem.

A vizsgálatok után következnek a mintavételek. Vérvétellel kezdünk. Én elájulok tőle - szólok - de a nővérke roppant kedvesen fogadja ezt az információt. Tekintve, hogy infúziót is kell kapjak, és az ülés már végérvényesen nem megy a fájdalom miatt, lefektet. Sehol nincs már hely, így az orvosi szobában kapok egy ágyat. Csepeg az infúzió. Anyukámat hívom.

– Hogy vagy, kicsim? 
– Jól anyu – de közben a krokodilkönnyek gördülnek szép sorban lefelé az arcomon. Mama hogy van? 
– Minden rendben vele kicsim – tudom, hogy hazudik. 
   Miért sírsz, kicsim? 
– Nem sírok anyu, csak fáradt vagyok. De minden rendben velem. Mindenki aranyos, kedves és megértő. Látják, hogy nem éppen itt tölteném a szentestét. Majd még hívlak anyu.

Az infúzióm a végéhez közeledik, már nagyon várom, hogy kiszedjék belőlem ezeket a csöveket. Érzem, ahogy a fájdalom kezd enyhülni, vele együtt az érzékelésem is. Ebben a kis koktélban volt minden, amitől az ember egy kicsit elfelejti az élet nagy súlyát. 
Vagy 30 perce feküdhetek itt, az üres infúziós flakonnal a kezemben, mire végre valaki észrevesz. Na nem azért, mert engem keresnének, hanem mert kell a hely. Kiszedik belőlem a csöveket, s végül a megszokott kis székemhez kísérnek. Most már nem fáj az ülés, mondjuk nem is érzek semmit. Egy új néni ül mellettem. Zavartság miatt került be a sürgősségire. Nem tudja hol van, sír, fél, és csak haza akar menni.

Sokáig nézem őt, mire felveszi velem a szemkontaktust. Krisztikém! Hangzik tőle a halleluja. Édes kicsi Krisztikém, hát eljöttél? Néz rám, s én rá. Az orvos a fülembe súgja, hogy Krisztina a lánya. Hát legyen. Miért is ne lennék a mai napon Krisztike? Karácsony van.

Megfogom a kezét, s csak annyit mondok: ne félj, anyu. Most már nem vagy egyedül.