1200 kilométerről tekert haza a volt Eötvös-diák, egész Nagyigmánd várta

– Mikor négy éve kiköltöztem Dániába, nézegettem a térképen, milyen messze van Sønderborg Nagyigmándtól – idézte fel Ági. – 1200 kilométerre, az pont tízszerese volt annak a távnak, amelyet Budapesttől Nagyigmándig tekertem le az akkori lakásomtól a szüleimhez. 

A volt Eötvös-diák félig viccből elkezdte mondogatni otthon: na, majd egyszer hazateker onnan is. Dániában a biciklis barátai elkezdték biztatni, vágjon neki az útnak. Eleinte azt tervezte, nem száll meg sehol, a szabad ég alatt alszik, de az indulás előtti éjjel már nem telt olyan nyugodtan, mint tervezte, hallotta ugyanis, hogy rettentő szél és eső van kint, hiába nézte reménykedve az időjárás-jelentést, csak egyre rosszabb lett a helyzet. Reggel hatkor indult, szomszédai pedig az egész lépcsőházat feldíszítették. 

Barátai, kollégái a kapuban várták, egyik csapattársával, Jørn Nielsennel pedig nekivágtak az útnak, kipróbálva, hogy tud navigálni a nagy szélben. Hamar leértek a határhoz, Jørn Nielsen – aki fiatal korában 14 hónap alatt kerékpárral az egész földet körbetekerte – még egy darabig kísérte, hogy bátorítsa Ágit. 

Mikor búcsút intettek egymásnak, még dolgozott benne az adrenalin, Németországban az esős időben a kutyasétáltatók is kint voltak, többen kérdezték, honnan jött, amikor látták a kicsi zászlókat a bicikli oldalán. Mikor elkezdett beesteledni, akkor tűnődött el azon, hogyan tovább, mert nagyon fázott, továbbra is fújt a szél, esett az eső. Úgy döntött, a ruháit mindenképpen meg kell szárítania. 

Látott egy jelzést egy kis fogadó felé, de először még otthagyta, úgy döntve, megy tovább Lübeckbe, ami már csak 15 kilométerre volt, ezzel teljesítette volna a napi penzumot. Aztán mégis visszafordult, volt egy olyan érzése, hogy ez a jó döntés. Egy kis fogadóba érkezett, ami tele volt emberekkel. Itt tudtak neki szobát adni, a biciklijét is fedett helyre tehette. A tulajdonosok azt mondták neki, fürödjön meg, addig pedig fenntartották neki a radiátor melletti sarkot, majd forró hagymalevessel kínálták. 

Másnap fél öt körül indult, a ruhái megszáradtak, bár a reggel így is nagyon hideg volt. Sokáig meg sem állt, de a nap második felében ismét szembeszél nehezítette útját. 150 kilométernél úgy érezte, nem tud majd 200 kilométer fölött tekerni, írt is a barátainak, akik tartották benne a lelket. 160 kilométernél elhatározta, 200 kilométernél megáll, de végül 240 kilométert haladt. Sokat segítettek neki Németországban a jelzések is: minden falu végén ki volt írva, hány kilométer a következő település, így fel tudta osztani gondolatban kis részekre az utat. 

Találkozott egy szintén utazó lánnyal, aki vele szembe jött, észak felé haladt, nem álltak meg, csak kiáltottak egymásnak. Sütött a nap, mindenki kirándult, több ember is megállította. Egy idős pár lelkesen érdeklődött tőle, honnan érkezett, és nagyon megörültek, hogy egészen Dániából jött ide. Bár régen tanult németül, az indulás előtt készült pár mondattal, hogy el tudjon mondani a túrájáról néhány dolgot. 

A harmadik nap lett végül a legküzdelmesebb számára. Az út felénél járt, és ismét rendkívül hideg volt. Végül úgy döntött, Drezdából vonattal elmegy Brnóba, kihagyva Csehország északi szakaszát. 

– Sokat küzdöttem magammal, hogy akkor most sikeres-e a túra, mert volt benne némi „csalás” – mondta Ági. – Aztán arra jutottam, ez az én túrám. Nem valami, amire befizettem, és a szabályok szerint kell teljesíteni. Itt a szabályok a körülményeknek megfelelően alakulnak. Én szabom meg, hol van a siker, és hol bukom el. 300 kilométert hagytam ki, a kerülőkkel, kis kitérőkkel pedig így is mintegy 1000 kilométert megtettem. 

A vonatozás sem indult egyszerűen. Nem értette pontosan, milyen biciklis jegyre van szüksége, vett valamit, amiről úgy gondolta, hogy jó lesz, ám a járművön kiderült, kellett volna még egy kiegészítő jegy. Emiatt bajba került, a kalauz megkérte, a következő állomásnál szálljon le, ez a szabály. Próbálta elmagyarázni a kalauznak, hogy leszáll, csak magyarázza el, mire van még szüksége, mert nem érti, melyik jegy hiányzik. 

– Belenyugodtam a sorsomba, elhatároztam, a következő állomástól elbicózom Prágába, a főállomáson újra próbálkozom, de nagyon fáradt voltam, és rosszulesett ez az egész – fogalmazott Ági. – Leszálltam, de a kalauz odakocogott hozzám, felkapta a bicómat szó nélkül, és visszarohant a vonatra vele, én meg szaladtam utána. 
A kalauz arra kérte, vegyen elő papírt és tollat, ő pedig leírja csehül, milyen jegyet kell vennie Prágában, az információs pultnál pedig majd segítenek neki. Elmagyarázta, nem akart rosszat, csak neki is be kell tartania a szabályokat. 

– Megkérdezte, mit csinálok itt egyedül, honnan jövök, merre megyek – mesélte Ági. – Hozzátette, nem volt szíve itt hagyni. Felcsillant a szeme, amikor megtudta, Magyarországra megyek, és elmondta, nemrég Prága és Budapest között volt kalauz, majd elkezdett egy kicsit magyarul beszélni. Ekkor már kicsordultak a könnyeim. Vigasztalt, hogy ne sírjak, már minden rendben lesz. Annak ellenére, milyen drámaian indult, nagyon boldog utazás lett a végére. 

Brnóba megérkezve talált szállást, hajnalban ismét útnak eredt, otthonról pedig már azt kérdezték tőle, nem szeretné-e kisebb távokra bontani az utat. Ő azonban időben haza akart érni, mert egy jó barátjának a harmincadik születésnapja éppen arra a hétre esett, így tekert tovább. Itt már teljesen más, dimbes-dombos környezetben haladt, gyönyörű volt az idő. Ausztriáig nem sok emberrel találkozott. 

A cseh várak, kastélyok annyira elvarázsolták, hogy sokáig el is felejtett megállni, Pozsonyban állt meg először, amikor érezte, a gumimacikon és az energiaszeleteken kívül is kellene valamit ennie. Később is voltak akadályok: olykor almások, szőlők mentén haladt, vadhálón is átmászott, tízszázalékos emelkedők is útját állták, de a csúcson mindig öröm töltötte el, majd jöhetett a lejtő. 

– A Dunát meglátni hatalmas élmény volt! – mondta Ági. – A régi ismerős. Arra gondoltam, innen már majdhogynem csukott szemmel is hazatalálok, a töltésen jó az aszfalt is. Az utam mégsem volt olyan hipp-hopp, mint hittem. Amíg a szem ellát, csak az egyenes utat láttam, ami ennyi kilométer után iszonyú nehéz volt már fejben. Három biciklissel találkoztam csak, de már annak is nagyon örültem, hogy az egyik visszaintett nekem. 

Eddig a pontig zenét sem hallgatott, hogy spóroljon a telefonja töltöttségével, de úgy döntött, az utolsó szakaszon elkezd valamit hallgatni. Egy régi barátnője küldött neki egy válogatást. Régen egymásnak adogattak kazettákat, CD-ket, az egyik régi lemezt pedig előszedte, és Spotifyon megcsinálta neki ugyanezt a zeneválogatást. 

– Már vagy száz éve nem hallottam ezeket a számokat, tinédzserek voltunk, amikor ezeket hallgattuk. A zene feldobott, hangosan énekeltem útközben. Láttam, hogy valami világít, azt hittem, az új komáromi híd teteje. Aztán egy táblát vettem észre, amin az állt, Komárom még 30 kilométer. Ekkor nagyon elkeseredtem. 

Tudta, hogy az útja nagyon kemény lesz, miután lemegy a nap. Naplementekor előjöttek az állatok, de mikor leszállt az éj, szükség volt fejlámpára, reflektorra. Leányvári Józseffel megbeszélték, hogy eljön elé, írt is neki, hogy közeledik. Alig várta, hogy szembejöjjön vele, minden házból, csirkeólból származó fényre azt hitte, Józsi bácsi érkezik. 
– Végül észrevettem, valaki játszik a fénnyel, Józsi bácsi volt az. Eldobta a bicót, megölelt, és azt mondta: 

Ági energiái újra feltöltődtek, Józsi bácsi pedig figyelmeztette, a híd alján álljon meg az autónál. Itt már várták a szülei, barátai, Ági pedig nagyon boldog volt, még akkor is, ha ez ott nem annyira látszott rajta. 
– Szegényektől csak azt kérdezgettem, van-e valakinél étel – mesélte nevetve. – A szüleim azt gondolták, ennyi bicózás elég volt, és Komáromból már hazavisznek kocsival. Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy itt már nincs megállás, kaputól kapuig megyek, Józsi bácsi pedig kísér engem. 

Csak abba egyezett bele, hogy a nagy táskákat levegyék a bicikliről, de az utolsó 20 kilométeren mindenképp végig akart menni. Nem a 13-as úton mentek, mert arra sok a kamion, nem ideális arra biciklizni, úgy határoztak, Ács felől veszik be Nagyigmándot. A település tábláját meglátva érezte Ági, milyen fantasztikus élményt tudhat magáénak, mennyi minden van egy dán kisváros és egy magyar falu között. Józsi bácsi azt mondta neki, a főúton menjen, Ági pedig csinálta, amit mond, nem sejtve semmit. 
A házaknál ott álltak a régi ismerősök, tapsoltak, kiabáltak, szurkoltak, az ablakból világítottak a telefonjaikkal. Volt, aki kürttel, lufikkal köszöntötte, az utca végén pedig az összes szomszéd ott várta. 
– Csodálatos érzés volt, az egész út alatt ez hajtott előre: hogy a család, a barátok, a kollégák és a falu hazavárnak. 

Fischl Ágnes egyébként már általános iskolás korában beleszeretett a távoli tájakba. Először Szibériát fedezte fel, majd figyelme észak felé fordult. 2018-ban aztán Norvégiában teljesült az álma: végre kipróbálhatta, milyen egy igazi kutyaszánhajtó élete.