Norvégiában váltotta valóra álmát a nagyigmándi lány

– Régi álma vált valóra ezzel az úttal. Hogy érzi magát?

– Elég friss még az élmény. Hiába érkeztem meg fizikailag, még nem vagyok itt teljesen. Kértem a kollégáimat, hogy legyenek türelemmel, mert beletelik néhány napba, amíg visszarázódom. Szerencsére nagyon toleránsak a munkahelyemen. A főnökömet mindig érdekli az épp aktuális „projektem”. Amikor leszálltam a repülőről, kifejezetten rosszul éreztem magam, mert hét év vágyódás és egy év felkészülés előzte meg ezt az egészet. Azon gondolkoztam, mit tudok ebből elmesélni, vagy el akarom-e mesélni egyáltalán, hiszen akkor biztossá válik, hogy vége van. Jó volt hazajönni Nagyigmándra, mert Budapest szokatlanul nagynak tűnt. Olyan helyeken jártam, ahol egy faluban összesen élt kétszáz ember. Ezek után hirtelen felszállni a villamosra, vagy egy buszra, ahol több mint kétszáz ember van melletted, elég furcsa. Kicsit kívülállónak éreztem magam. Mégis nagyon jó érzés, hogy vártak haza az emberek, és kíváncsiak arra, mi történt odakint.

– Milyen nevezetességeket látott Norvégiában?

– Előbb mentem ki az országba, mint ahogy kísérőmmel, Drahos István kutyaszánhajtóval találkoztam volna, így volt két napom, hogy felfedezzem Tromsø városát. Itt van a legrégebbi filmszínház a világon. Kíváncsi voltam a múzeumokra, arra, hogy milyenek a helyi művészek. Azt tapasztaltam, hogy érdeklődésük középpontjában a természet áll. A háromszög alakú Arctic Katedrálist is megnéztem, melyet egy cápaalakú sziget ihletett. Az volt a célom, hogy a túra végén ennél a szigetnél kössek ki és ez szerencsére sikerült is.

– Hogy boldogult a kutyákkal?

– István Tromsø-be jött értem, innen egy faluba autóztunk, ahol rendbetettük a szánokat. A túra a Signaldalen völgyből indult, István egyik barátjánál, egy nagyon kedves szánhajtó bácsinál tettük le a kocsit és az ő ösvényén indultunk el. A hóviszonyok miatt aztán folyton változott, hogy merre tudunk menni. István először elmondta, mire számítsak, hogyan kezeljem a kutyákat és a szánt. Kiengedtük az ebeket, akik csaholtak, tutultak, úgy tűnt, még nálunk is izgatottabbak. Nekem négy, Istvánnak hét kutyája volt. Elöl ment Pride és Booster, ők voltak a vezérkutyáim, mögöttük pedig Sieima és Bilto haladt. Boostert szerettem meg a legjobban, de vele gyűlt meg leginkább a bajom. Egy alkalommal meredeken mentünk fel, és derékig elsüllyedtünk. Tolnom kellett a szánkót felfelé, de kellett egy kis idő, amíg kimásztam a hóból. Booster persze azonnal ott termett és csaholt az arcomba. Ha bármit elrontottam, „sztrájkolt” és ugatott. Mondtam Istvánnak, hogy olyan, mint egy jó edző: addig kiabál velem, amíg nem csinálom jól a feladatokat. Úgy viselkednek, mint az emberek, nem tudtam őket kutyaként kezelni. Nagyon okosan tudnak szeretni. A mi kutyánk azonnal ugrál a nyakunkba, fent van a hátadon, mire beérsz az ajtón. Booster csak szépen letette a fejét a térdemre és várta, hogy simogassam.

– Hogyan zajlott a túra?

– Akkorra időzítettük a pihenőket, amikor láttuk a kutyákon, hogy fáradnak. Igyekeztünk az ő érdekeiket figyelembe venni. Egy nap alatt körülbelül ötven-hatvan kilométert tettünk meg, de ez nagyban függött az időjárástól. Egy ideig nagyon kevés hó esett a vidéken, akkor viszont hirtelen nagyon sok. A túránk alatt is sokszor rákezdett. Kaptunk mindent: hóvihart és napsütést, kijutott a kihívásokból. Mínusz két foknál sosem volt napközben hidegebb, hiszen már oda is megérkezett a tavasz. Ami nehézséget okozott, az a változékony időjárás volt. Este mínusz tizenöt fokig hűlt le az idő. A hóval meggyűlt a bajunk, szegény kutyák napokig csak törték az ösvényt. Többször vissza kellett fordulnunk és új utat keresnünk térkép és GPS segítségével.

– Mit ettek az út során?

– Minden este azzal kezdődött, hogy megálltunk a szánnal, kihúztuk a fémhuzalt, amelyhez kikötöttük a kutyákat. Ezt követően felállítottuk a sátrat, majd megetettük a kutyákat. Darálthúst, vagy snacket kaptak. Ha elfogyott, István elővette a húsz kilós zsákot, melyben egy összepréselt darálthústömb volt. Ebből aztán baltával porciókat vágott nekik, mellé pedig száraztápot kaptak. A kutyák utána elcsendesedtek, összegömbölyödtek. Ekkor következtünk mi. Először havat olvasztottunk. Meglepett, hogy milyen sokáig tart mindez. Pláne hóviharban. István liofilizált ételeket hozott, azt ettük vacsorára. Első ránézésre olyannak tűnt, mint a faforgács, de az íze isteni volt. Esténként gyömbéres teát is kortyolgattunk.

– Akadtak nem várt nehézségek?

– Első este hóviharban vertük fel a sátrat. Kint üldögéltünk, megvacsoráztunk, majd bekuckóztunk. Ezt leszámítva egyik este sem fáztam, hiszen jó hálózsákjaink voltak. Aznap éjjel viszont arra ébredtem, hogy fázik az arcom. Mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy a pára ráfagyott a sátor falára és ahogy sütött be a Hold, szikrázott. Gyorsan becsuktam a szemem: nem láttam semmit, nincs ennyire hideg, nem is akarok tudni róla. Viszont ez az este volt egyben a legszebb, mert annyira tiszta volt az ég. Mindig akadt valami, ami egy-egy nehéz helyzetben kompenzált.

– Mi volt a legnagyobb élmény amit szerzett?

– Óriási élmény volt figyelni a kutyákat. Látni, mennyit tesznek le az asztalra és mennyire alázatosan teszik mindezt. Ilyet még nem láttam, döbbenetes volt. Sokszor lemaradtunk. István utólag elárulta, direkt ment előre, hogy kicsit szembesüljek vele, milyen egyedül. Egy ilyen alkalommal láttam, hogy az egyik kutyám sántít. Addig ment, amíg tudott, csak akkor feküdt le, mikor már nem bírta tovább. Megálltam és láttam, a mancsán megfagyott a hó, jéggolyók lettek a talpán, az fájt neki. Mikor leszedegettem, már rendben is volt minden. Ha választanom kéne, hogy milyen sportoló akarok lenni, akkor szánhúzó kutya lennék, mert náluk brutálisabb „sportemberrel” még sosem találkoztam. Mást nem nagyon tudnék kiemelni. Hatalmas élményt kaptam az indulással, a meghívással, azzal, hogy megismerkedhettem Istvánnal. Mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna. Vannak emberek, akiknek találkozniuk kell, vannak helyzetek, amik megtalálnak minket és meg kell őket élni. Az egész olyan volt, mintha egy mesevilágba csöppentem volna.

– Helyiekkel is találkozott. Mennyiben mások az ott élők?

– Elég, ha csak annyit mondok: nem zárják a lakások ajtaját. Sőt, kívülről bent hagyják a kulcsot. Lezáratlanul hagyják a biciklit a bolt előtt. Nagyon bíznak egymásban. Végtelen nyugalom van az emberekben. Senki sem lökdösődik, nem akarnak lerúgni a buszról. Valahogy még a városban is elférünk az utcán. Mindenki beszél angolul. Sokkal nyitottabbak a világra, pedig látszólag elszigeteltek. Természetközeli életet élnek, kimennek a fjordokra, vagy a közeli tóra halászni. István mesélte, hogy a gyerekeknek megtanítják az iskolában, hogyan éljenek túl egy éjszakát az erdőben.

Drahos Istvántól sokat tanulhatott kutyákról, északról, táborozásról

Drahos István télen és a tavasz elején Észak-Norvégiában dolgozik. Igazi sportoló, aki kutyaszántúrákat szervez, hómobilozik, ebből van bevétele. Emellett kutyáival is edz, felkészülnek a nagyobb versenyekre. Tavasz végén visszatér Szentendrére huszonkét kutyájával.

Fischl Ágnes rengeteget tanulhatott tőle a kutyákról, északról, táborozásról és tűzrakási praktikákról. István egyike azoknak az embereknek, akik hazánkban elsőként kezdtek a kutyás sportágak kutyaszánhajtás szakágával foglalkozni, megpróbáltak e köré közösséget építeni.

István 1993 óta indul hazai és nemzetközi futamokon, 2009 óta pedig hosszú távú versenyeken is részt vesz. 2015 februárjában első magyarként kvalifikálta magát Európa leghosszabb kutyaszánversenyére, a norvégiai Finnmarksløpetre, majd márciusban a nyolc kutyás kategóriában elsőként indult magyar színekben az 500 kilométeres távon, ugyan akkor „csak” 400 kilométerig jutott. Áprilisban már első helyen végzett egy 200 kilométeres versenyen Finnországban, a Gold Rush Runon. 2016 januárjában második lett a norvégiai Troms Questen Open kategóriában, 10 kutyával a tizenkét kutyások között. Körülbelül negyven kilométeren keresztül vezette a mezőnyt az egyik legnagyobb norvég versenyző, Harald Tunheim előtt.

– Van a családjában más is, aki folyton keresi a kalandokat?

– A családomnak fogalma sincs róla, hogy lettem ilyen. A mama azt mondta, a dédnagyanyámra hasonlítok, aki a piacért képes volt Kisigmándról elbiciklizni Tatára. Apa fiatal korában szeretett túrázni, így gyerekként sokszor mentünk vele, anyukámmal együtt. Az öcsém sokkal nyugodtabb, mint én, meghallgatja, amiket mesélek, de neki azért elég Nagyigmánd is. Anya mindig azt mondja, azért őszül, mert én olyan vagyok, amilyen. Apa a csendes, aggódó típus, nekem sosem szól, csak anyát kérdezgeti, mi hír van rólam, és a Google-térképről követi, merre haladunk.

– Milyen kihívások várják most?

– Triatlonversenyekre készülök. Heti nyolc edzésem van: erősítek, úszok, futok és bringázok. Így éppen eléggé elfáradok ahhoz, hogy meg tudjak ülni a munkaidőm alatt az irodában. Három hét múlva edzőtáborba megyek Komáromba, ugyanis Tiszaújvárosban részt veszek majd a közelgő országos bajnokságon, Keszthelyen pedig egyéniben is elindulok. Tervezem a Balaton-átúszást, a születésnapomon pedig szeretnék felmenni a Großglocknerre biciklivel. Aztán ki tudja, mit találok még ki...

– Visszavágyik Norvégiába?

– Már nézem a repülőjegyeket. Ez az én vidékem: szeretem a hegyeket, a tengert. Pár kilométerre a várostól már előtted a kaland. Gyerekkorom óta érdekel ez a hely, jó volt nem csalódni benne, azt kapni, amire számítottam. Szibériába is visszavágyom, meglepően hasonló a két hely. Ott nyersebb a környezet, még van törzsi élet. Norvégiában a számi is hómobilozik és helikopterrel terelik a rénszarvast. Sokáig azt mondogattam, minden út keletre vezet, de már inkább azt mondanám, minden út északra visz. Van egy naplóm, amelyet minden utamra magamra viszek és akivel összebarátkozom, annak írnia kell bele. István egyik szánhajtó barátja azt írta nekem: Jöjj vissza minél hamarabb! Ehhez tartom magam!