10 dolog, amit kétgyermekes anyaként a home office alatt tanultam

A koronavírus-járvány kapcsán nehéz jó dolgokat sorolni. Többnyire lemondásokkal, korlátozásokkal jár. Az életünk így vagy úgy, de megváltozott. A legtöbben belekóstoltak az otthoni (táv)munkavégzésbe, a szülők pedig a digitális oktatás rejtelmeibe. Jómagamnak mindkettőhöz volt szerencsém, aminek tapasztalatait most megosztom az olvasókkal.

A vírus első hullámakor még GYED-en voltam a kisfiammal, és épp a szakdolgozatom írásának kezdtem neki, majd a nyár elején diplomát védtem. A kislányom pedig éppen hogy megkapta az első osztályos félévi bizonyítványt. Mindkettőnknek új és nagy feladat volt az itthoni tanulás megszervezése, amiben egyrészt sokat segített az, hogy a férjem itthonról dolgozott, másrészt a napirend kialakítása is előmozdította az eredményes készülést.

Ami bevált, hogy az iskolai menetrend szerint keltünk, majd a közös reggeli után a konyha átalakult tanulószobává (az ebédlőasztalnál fértünk csak el mindketten). Én kiírtam a gyerek aznapi feladatait egy erre rendszeresített füzetbe, amiből ő már tudott dolgozni, miközben én is haladtam az írással.

Tartottunk szüneteket, tesiórát, volt ebédidő, délutánra pedig csak a készségtárgyak – ének, furulya, technika, rajz és társai – maradtak.

Tavaly ősszel, a második hullám kezdetén jöttem vissza dolgozni, így szinte azonnal home office-ba kerültem. A tavaszi etap jó felvezetője volt ennek, de azért a munka sokkal kötöttebb, mint a tanulás. A bölcsődék és az általános iskolák ezúttal nem zártak be, így a délelőttös műszak alatt valóban egyedül vagyok, de a délutáni és a hétvégi online szerkesztői ügyelet alatt bizony itthon vannak a csemeték is. Egy két- és egy nyolcéves gyerek számára pedig ha látják az anyát, az egyenlő azzal, hogy elérhető is: lehet kérdezni, kérni tőle, játszani hívni... A férjem munkája sem kizárólag délelőttre korlátozódik, így vannak fennakadások. Ez a része kifejezetten nehéz az itthoni munkavégzésnek, jobban szeretem, ha az irodában újságíró és szerkesztő vagyok, az otthonomban viszont családanya lehetek.

Ez összefügg az előző pontban írtakkal, csak épp a fordítottja: mivel itthonról dolgozom, gyakran kapom magam azon, hogy a munkaidő letelte után is a laptopot püfölöm, csak befejezek egy anyagot, megírok még egy e-mailt, és napközben is többször nézek rá az üzeneteimre, leveleimre. Pedig azt vettem észre, hogy hosszú távon pont az ellenkezőjét érem el ezzel: nemhogy gyorsabban haladnék, inkább lelassulok. Kell az agyamnak, hogy néha másfajta ingerek érjék.

Bár sokszor kényelmesebbnek tűnt „itthonkában”, – urambocsá! – pizsamában számítógéphez ülni, mondván, úgysem lát senki, hamar rájöttem, hogy sokat segít a ráhangolódásban, ha „rendes” ruhába bújok. Azért túlzásba nem viszem, általában farmerben és pulóverben dolgozom, de így is sokkal hivatalosabbnak érzem az itthoni feladatvégzést.

Vidéki házunkat kizárólag fával fűtjük. Aki jártas a témában, tudja, hogy a téli tüzelő nem két forint, a fűtési szezon pedig igen hosszú, kora ősztől egészen késő tavaszig tart. Mivel jelenleg mindig van itthon valaki, muszáj folyamatosan „tenni a tűzre”, így jelentősen megnőtt a fafogyasztásunk.

Akik a legtöbbet profitálnak az itthonlétemből, azok a szobanövényeink és Zsömi, a macskánk. Nyávogó házőrzőnk ugyanis a reggeli rohanások idején – szégyellem bevallani! – , többnyire csak délután kapott enni. Most viszont már 8 órakor ott vernyákol a konyhaablakban, ha netán megfeledkeznénk róla, és mivel a fáskamrában lakik, gyakrabban botlunk bele az azóta igen terebélyessé vált jószágba.

A növények kókadozása is hamarabb szemet szúr, így idén nem kell egyik áldozatomat sem a komposztra öntenem (kivéve a téli kaktuszt, akit kint felejtettem az első fagyok idején, de az egy másik történet...)

Korábban sokszor szembesültem azzal, hogy bármennyire is szeretek mozogni, mire hazaérek, majd itthon is elrendezek mindent, már se kedvem, se erőm, se időm nincs tornázni. Ellenben most az utazással megspórolt több mint egy órát erre fordíthatom (emiatt sem szeretem magam a „gép előtt felejteni”.) Rajongok a futásért, a korlátozások miatt pedig sok edző tart online órát – ahogy korábban írtam is róla, mostanában a helyi tornacsoport is virtuálisan áll össze hétfő esténként –, ez mindenképp pozitív hozadéka a jelenlegi helyzetnek.

Bár a gyerekszoba és a lányom forgószéke a legkényelmesebb a házban, néha mégsem a legpraktikusabb választás otthoni munkavégzéshez. Történt ugyanis, hogy szokás szerint kényelmesen elhelyezkedve a lila, pillangós széken, plüssállatokkal és szétszórt gyermekruhákkal övezve vártam, hogy bejelentkezzenek a kollégák az online megbeszélésre, és csak a hívás előtt pár perccel tudatosult bennem, hogy telefonkonferencia helyett videóbeszélgetés lesz...Villámüzemmódban rehabilitáltam a helyszínt magam körül!

Szintén előnyként tekintek arra, hogy az itthoni munka idején sokkal egészségesebben étkezem. Ugyanis ha csak pár percem van bekapni valamit, akkor is jobb a kínálat, mint egy kisboltban, és többnyire arra is van lehetőségem, hogy meleget ebédeljek. Házon kívül általában maradnak a pékáruk, mivel környezettudatos énem nehezen fogadja el a rendelt étellel járó töménytelen mennyiségű, kukában landoló műanyag csomagolást.

A házastársi és a szülői mellett új szerepbe is bele kellett tanulnunk a home office miatt, mégpedig a munkatársiba. A mind gördülékenyebb mindennapok végett muszáj néha leülnünk, naptárakat egyeztetnünk, javaslatokat tenni a másik időbeosztására, néha pedig emlékeztetni egy-egy fontos teendőre, esetleg felvenni egy halaszthatatlan hívást helyette. Nem mondom, hogy mindig egyszerű, de ráébredtünk arra, hogy jól tudunk együtt dolgozni, és azóta még jobb csapat lettünk a gyereknevelés és a háztartási feladatok terén is!

A fenti lista teljesen szubjektív, és tudom, hogy nagyon kiváltságos helyzetben vagyok, hiszen amellett, hogy itthonról tudok dolgozni, még a férjem is a segítségemre van, ráadásul a gyerekek sincsenek idehaza a nap nagy részében. Éppen ezért őszintén tisztelem mindazokat, akik egyedül, a nagyobb gyermekeik digitális tanrendjéhez asszisztálva, felügyeletüket megszervezve, vagy nap mint nap munkába járva birkóznak meg ezzel a semmiképp sem szokványos élethelyzettel!