A bakonybéli völgykatlan, ahol igazi nyugalmat hoz „Erdő mellett estvéledni”

Vannak olyan helyek, amelyek csendre intik az érkezőt. A múzeumok, könyvtárak, templomok mellett rám ilyen hatással van az erdő. Gyakran rovom a kilométereket barátnőmmel, akivel a cserfes indulás után mindig lehalkulunk. Legutóbb három napot töltöttünk Bakonybélben. A közelmúltban új külsőt kapott a település központjában lévő Szent Mauríciusz Monostor. Rendkívül népszerű, szállást foglalni igen nehéz itt, ezért mi is a tucatnyi vendégház egyikében húztuk meg magunkat. Beköszöntünk és máris indultunk az első körtúránkra. Ez is, mint sok másik, a monostortól indult. A Borostyán-kút környékét, a kálváriát is megnéztük, majd belevetettük magunkat az erdőbe.

Az első két órában még találkoztunk néhány emberrel, aztán ahogy beljebb kerültünk, s völgyön, árkon-bokron keresztül haladtunk, már csak magunk voltunk és az égig érő fák. Szűk csapások árulkodtak a helyes irányról, és nem volt ritka, hogy nagyra nőtt csalán csiklandozta a hónunk alját. Az erdei utak végén néha kinyílt az erdő, az elénk tárult mezőt magaslatok sokasága fogta körbe. A túraleírásban középnehéznek írt 11 kilométeres szakasz végül 14 lett, de nem nagyon fáradtunk el.

Este még „Kereszt-túrára” indultunk. A túravezetőnk a monostortól indította el a csoportot. Az indulásnál mellette állt Izsák atya is, aki korábban érdekes előadást tartott Tatabányán. Gyerekek is voltak velünk. Jegyvásárlás után a monostorban készült különleges sört kóstolhattuk meg. A szürkületben három keresztet néztünk meg – köztük a temetőben lévőt. Láthattuk a háború után itt elhunyt nővérek sírkertjeit. Döbbenetes volt a száznál is több fejfa, amelyeket tujaerdő kötött össze.

A település többi nevezetességét már nem láthattuk, besötétedett teljesen. Túravezetőnk az erdőbe vezetett, ahol többen már összekapaszkodva botladoztak, lámpa híján a telefonok fényében kerestek biztos pontot a talajon. Nem láttuk a mészkőégetőt, csak a falu lámpásai villogtak az indulásnál beígért gyönyörű kilátás helyett. A Borostyán-kúthoz érve a kápolnából fény szűrődött ki és templomi énekek.

A csillagos ég alatt, a Bakony szívében, egy szakrális helyen Izsák atya köszöntötte a csoportot, vezényelte a koncertet. A sötétben megbújó emberek mozdulatlanul ültek mindaddig, míg az utolsó dal el nem hangzott. A vastaps után a ráadás hátborzongató volt: közösen énekeltük a kórussal az „Erdő mellett estvéledtem” című népdalt. Gyönyörű zárása volt a napnak.

Másnap indulás előtt megtekintettük a monostor nevezetességeit. A látnivalókra a nyitáskor ismét Izsák atya hívta fel a figyelmünket. A jól felszerelt ajándékboltban is körülnéztünk. Barátnőm kezembe is nyomott egy könyvet, amelyet a bencés rend egy korábbi apátja, egy „időzsonglőr” szerzetes írt azokhoz, akik küzdenek az idővel. Egyetértettünk abban, ez nekem (is) szól. Kiállítás, kisfilm, gyógynövényszárító, arborétum, műhelyek következtek. Miközben nagy dózisban próbáltuk magunkba szívni az itt tapasztalt nyugalmat, láttuk munka közben a szerzetes testvéreket.

Már majdnem dél volt, amikor ismét belevetettük magunkat az erdőbe. Ezúttal a túra leírása 14 kilométert írt. Végül 18 lett, de csodás helyekre vitt. Könnyebb volt a terep, több emberrel is találkoztunk. Nagy volt a meleg, kimondottan jólesett a Hideg-völgyben kapaszkodni az emelkedőn. Nevét onnan kapta, hogy itt néhány fokkal hűvösebb van az átlagosnál. Barlang, csillámló pókhálók, a homokos domboldalba hajszálgyökerekkel kapaszkodó fák, régi bánya, fejünk felett tornyosuló hatalmas sziklák, táncoló, egymásba tekergő fák. Előkerült a könyv az időről.

A pihenőknél felolvastunk egy-egy bekezdést. Olyan értelmetlennek tűnt ebben a közegben a gyorsuló időről olvasni. Itt ugyanis csak az évtizedekkel ezelőtt itt futó vasút egy-egy darabja, vagy a turistajelzés árulkodott az időről. A napsugarakban táncoló, ragyogó faleveleket ez a kérdés nem foglalkoztatta. A Gerence-patak mentén értünk vissza Bakonybélre, ahol este még egy kompletóriumra, azaz napzáró imaórára is elmentünk.

A kilenc szerzetes által mormolt zsolozsmákat kilenc látogató próbálta utánozni a templomban. Mi is kisebb-nagyobb sikerrel. Az esti imát és egy csodás hangszert a rendkívül sokoldalú Izsák atya tolmácsolta, illetve szólaltatta meg. Az ébredést aztán csomagolás követte. Sajnos lejárt az időnk, indultunk hazafelé. Zárásként Zirc, majd a cseszneki vár következett. Várom már a következő kirándulást. Addig is olvasom az „időzsonglőr” kiváló könyvét, amelyből még talán az is kiderül, hogyan tudom jobban menedzselni az időmet annak érdekében, hogy még több időt tölthessek az erdőben.