A ködben is magával ragadó Öreg-tóval ébredtünk vasárnap reggel

A napfelkelte után vágtunk neki, s bizony nem mondhatjuk, hogy magunk lettünk volna az Öreg-tónál. Itt most nem a vadludakra, vagy a túlpartot gondosan rejtő ködre gondolunk, hanem arra, hogy kedves sétáló öreg hölgyekkel is találkoztunk a lovardánál, számtalan futóval, sőt, egy külföldi turista csoporttal is a platánfánál például.

Az immáron fehéren világító kastély egy vérbeli tatait még mindig meglep, e sorok íróját legalábbis mindig, még úgy is, hogy már tudjuk, az Esterházy-sárga előtt fehér volt anno az épület. Azoknak, akik várják, hogy mikor korcsolyázhatnak a tavon, van egy rossz hírünk: a platánfánál a várfal alatt láttunk csak egy kis részt befagyva, de az egyrészt megközelíthetetlen, másrészt korizásra teljesen alkalmatlan.

A borostyánok között békésen lengedező pókot semmi sem tudta kizökkenteni nyugodt ingázásából, és szerencsére a tavon telelő madarakat sem. Néhány perces időközökkel szépen húztak el a vízről, élelem után kutatva. A tófarok felé haladva az Építők Parkjánál bátortalan útitársunk is akadt: egy macska nézte meg jól magának a kora reggeli krónikást, de utána egy még meleg autó jobban lekötötte a figyelmét.

Tiszta fekete társával már az egyik legújabb építménynél a vízelvezető rendszer kivezetőjénél találkoztunk. Óvatosan közelítette meg a csörgedező vizet, hogy aztán lefetyeljen párat, miközben gondosan (vagy inkább félszegen?) a futókat is szemmel tartotta. Magára is hagytuk, hadd őrjáratozzon tovább, miközben mi saját városunkban „turistáskodtunk” tovább, meggyőződve arról, hogy Tatába bizony még ködös időben is bele lehet szeretni (újra).