A kétszáz kilót első magyarként tatabányai súlyemelő emelte a feje fölé 1972-ben

A Vágó utcáról sok minden elmondható, csak az nem, hogy forgalmas. Itt minden egyes porta a nyugalom szigetének tűnik. Ez érződik a „Hanzlik-házon” is, amelynek az utcafrontján, a kerítés melletti hatalmas bukszusok között, egy zászlórúdon székely és magyar lobogót lengetett a szél.

A furcsa számozás miatt, hogy el ne tévedjünk, már a bejáratnál vár ránk a „gazd­asszony”. Hanzlik János párja, az ismert festőművész, H. Katona Erzsébet kedvesen invitál az otthonukba. A sportkedvelőknek már az előszoba falán megakad a tekintettük. Ritkán vagy sosem látott súlyemelő fotókon a sportág egykori nagyjai tekintenek le a vendégre, többnyire derűsen, mosolygósan.

Aztán elénk siet a ház „ura” is. Kezet rázunk, ám mielőtt letelepednénk a gyümölcsökkel borított kerti asztal köré, egy pillanatra megállunk egy frissen faragott, koronás magyar címer előtt.

– Nézzék csak meg a hátulját, hogy kinek is készítem! – biztat minket János. Szót fogadunk. A munka fonákján egyebek mellett az áll, Oláh Béla... Abban gyorsan megegyezünk az egykori remek sportolóval és szakemberrel, hogy a Tatabányai Bányász kiváló súlyemelője Béla, a világ legpechesebb versenyzője. Közösen idézzük fel a moszkvai olimpián elért negyedik helyezését.

Azon a versenyen az olimpiai bajnok, a két dobogós és Oláh Béla, aki negyedik, azonos súlyt teljesített. Végül a súlyuk közötti eltérés rangsorolt úgy, hogy a tatabányai fiú és a győztes között mindössze 45 deka­gramm volt a testsúlykülönbség.

Ahogy letelepszünk, házigazdánk nyomban a kezébe veszi a frissességtől még „illatozó” szakkönyvet, amelynek fedele alatt, a grafikák készítőjeként H. Katona Erzsébet van megjelölve. Még pedig az a H. Katona...

Gerelyhajítóként kezdte

– Talán kevesen tudják rólam, hogy 1960-ban még gerelyhajítóként mentem át a tatai Eötvös gimnáziumból Tatabányára, a Bányász atlétikai edzésre – emlékszik vissza vendéglátónk. – A buszmegállóban egy férfi a vállamra tette a kezét, és azt kérdezte, öcsi, te mit sportolsz? Olyan jókötésűnek látszol. Ő Détár László volt, aki valójában fölfedezett a súlyemelésnek. Aztán két hónappal később, már a Tatabányai Bányász színeiben egy területi versenyen, 75 kilóban első lettem, majd még abban az évben megdöntöttem az ifjúsági rekordot.

– János jól tanult. Sokoldalú tehetségét bizonyítja, hogy szavalóversenyeken indult, sőt a színjátszókörben rendszeresen szerepelt. De leghőbb vágya az volt, hogy felvegyék a Testnevelési Főiskolára. Ez is sikerült. A főiskolás bajnokságon még gerelyhajításban és súlylökésben szerzett érmet. 1965-ben végzett a TF-en, majd nemsokára elvette Erzsébetet, 3 évvel később pedig már a felnőttválogatott tagja volt.

– Hetvenben aztán két és fél kilóval megjavítottam a 110 kilós súlycsoportban Nemessányi Árpi legendás, 500 kilós összetett rekordját – jegyzi meg János. – Aztán nem sokkal később már nem csak versenyeztem, de edzősködtem is. A következő évben, a szombathelyi Európa-bajnokságon már 517 és fél kilót teljesítettem. Közelgett a müncheni olimpia, és óriási harc zajlott a válogatott csapatba kerülésért Nemessányi, Ambrus Laci és köztem. A tatabányai Népházban rendeztek a nyári játékok előtt egy nemzetközi viadalt. Na, itt emeltem első magyarként a kétszáz kilót a fejem fölé. Viszont az ötkarikás játékokra már meglehetősen fáradtan érkeztem a súlycsoportunkon belüli állandó rivalizálás miatt. Így Münchenben „csak” hatodik voltam. Ez az az időszak volt, amikor a fogásnemek számát háromról kettőre csökkentették.

A gondozott kertben, a fügefa, a szőlőtőkék és karóra futó paradicsomok között sétálgatva Hanzlik János elmondja, hogy az 1973-as magyar bajnokságon hat új országos csúcsot állított fel. Élete legjobb formájában volt, amikor édesapja baleset áldozata lett. Ő 5-6 kilót fogyott, és az Eb-n hatodik lett. Mint kiderült, ez volt a válogató a manilai világbajnokságra.

– Arról le is maradtam – fogalmaz egyszerűen. – Aztán már Montrealra edzettünk, amikor a csuklómon egy régebbi sportsérülésem kiújult, és végleg be kellett fejeznem a sportpályafutásomat. Ettől kezdve már csak az edzői munkára koncentráltam.

A Tatabánya vezetőedzője

– Még abban az évben a Tatabánya vezetőedzője lettem, majd 1989-től 1992-ig szövetségi kapitány. 2000-ig, amíg végleg abba nem hagytam a szakmai munkát, az utánpótlásért feleltem a szövetségben. Ezután vált ars poétikámmá: ha elfáradtál, mert elmúltak az évek, ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet. Úgyhogy mostanában borászkodom, faragok, pálinkát főzök, illetve megpróbálom felállítani a családfánkat. 1680-ig már vissza tudom vezetni. Elmondhatom tehát, hogy párommal teljes életet élünk.

Hanzlik János 1981-ben írta a TF Továbbképző Intézetének (TFTI) gondozásában a Súlyemelés című szakkönyvét, amely középfokú tanfolyami jegyzet lett. De számtalan sportszakmai publikációja jelent meg, illetve az edzőtovábbképző tanfolyamok rendszeres előadójaként is ismertté vált. 1978 és 2000 között a TFTI középfokú szakági vezetőjeként ténykedett.

– Az első könyvem 38 éve jelent meg – összegez a volt kapitány. – Azóta sem látott napvilágot ilyen szakmai kötet. Két éve aztán felkért a szövetség, írjak egy újat. Ezt tartom most a kezemben. Úgy gondolom, abszolút friss, sőt némely területen úttörő felfogást képvisel és a módszertana is teljesen újszerű. Ebbe vettem be azt a még Tatabányán kikísérletezett rendszert, amelyet háromhetes felkészülési ciklusnak neveznek.