Rózsika, a Bányász mozgatórugója

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Rózsika a szertárban (Fotó: Prokl V.)
[/caption] Játékosmustra néven indult sorozatunkban ezúttal nem az FC Tatabánya egyik sportolójával "ismerkedhetnek meg", hanem ahogy a Tatabánya sportigazgatója, Jakab János szokta volt mondani, a csapat "mozgatórugójával".

Mindenki "Rózsikája" kívülről-belülről ismeri a csapatot, számos edző keze alá dolgozott. Az elmúlt több mint három évtizedről együtt nosztalgiáztunk.

– Fel tudja még idézni azt a pillanatot, amikor először lépett az öltöző folyosójára?
– Tisztán, hetvenhat február harmadikát írtak. Ide akkoriban nagyon nehéz volt bekerülni, a férjem létesítményvezetőként dolgozott itt, mert egyébként kihalásos alapon működött a dolog. Ez bizalmi állásnak számított. Meg kellett várnom, amíg az előző szertáros nyugdíjba megy, és a helyére jöttem. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, rájöttem, ide az ember nem úgy jön, mint a gyárba, mert mindig jó hangulatban telik a munkaidő, de mindez rajtunk is múlik.

– Az eltelt időszakból kiemelne sikeres, szívéhez közel álló, vagy éppen kevésbé kellemes emlékeket?
– Ha lehet úgy fogalmazni, én már háromszor is voltam "NB I-es". Amikor először kiesett az élvonalból a csapat, az rettentő fájdalmas időszak volt számomra is. El se akartam hinni, hogy a Tatabánya már nem első osztályú. Az utolsó pillanatig a csodában reménykedtem, csak akkor tudatosult bennem, hogy igaz, amikor aznap este bemondták a televízióban. Még most is libabőrös vagyok tőle. Jött egy mélygödör, mert már nem tudott minket szponzorálni a bánya. Bíró Péter idejében megint felcsillant a remény, és felkerültünk, az egy igazán pozitív periódusa volt a csapatnak. Akkor jött vissza Kiprich József, de itt volt Mészöly Géza, Gelei Karcsi, és Kozma Pista is. Igazi kis szentélyt alakítottunk ki itt a szertárban, rengeteg fénykép díszeleg a falon, a polcokon, ha bárki megfordul, örömmel nosztalgiázik, főleg ha kiszúrja magát a fotókon. Nemzeti csapatunk jelenlegi szövetségi kapitánya, Egervári Sándor is, ha itt jár, mindig megdicséri, ilyen szép szertár, csak Tatabányán van kis hazánkban. 

– A közelmúltban az ünnepi közgyűlésen vehette át a köztársaság elnökének díszoklevelét éremmel együtt. Váratlanul érte a kitüntetés?
– Nagyon jól esett. Ha jól tudom, ajánlás útján kaptam, és a csapat mostani szakmai vezetői javasolták. A megyeházán egyenként bemutatkoztunk a köztársasági elnöknek, de még a Nemzet Sportolója, Földi Imre is teljes szívéből gratulált nekem. Nem ez volt a legelső kitüntetés, amiben részesültem. Tóth Bálint edzősége idején a csapat "aranyjelvényes profi szertárosnak" nevezett ki. Annak idején sikeres volt az utánpótlásunk, számos arany- és ezüstjelvénnyel jutalmazták a gárdát. Ahányszor ők örülhettek egy-egy medálnak, azzal a lendülettel az én nyakamban is "lógattak" egy érmet. A végén úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa. 

– Hány edzővel dolgozott összesen? Kikre emlékszik vissza szívesen?
– Sándor Imre gyúróval huszonöt évig együtt dolgoztunk, a Tubi bácsi mindent pontosan tudott, és feljegyzett, ami a klubnál történt. Amikor elment tőlünk tíz-tizenöt évvel ezelőtt, akkor tartottunk több mint ötven trénernél. Hát azóta ez a szám sokkal többre duzzadt. Nagy tisztelettel emlékezem dr. Lakat Karcsi bácsira, talpig úriember volt, de rajta kívül Tóth Bálintot, és Sisa Tibort is nagyon kedveltük. Mindig szoktak tőlünk információkat kérni az edzők, milyen a hangulata a játékosoknak, mennyire készülnek a meccsre.  

– A csapat – főleg ha van kellő összetartás – olyan mint egy nagy család. A família része a szertáros is, akinek bizony néha szemet kellett hunyni a játékosok csínytevései miatt...
– Ez bizony így van. Nehéz kiemelni egy-egy sztorit. Temesvári Miklós irányítása alatt tilos volt a futballistáknak dohányozni. Nagy büntetés járt annak, aki rágyújtott edzés előtt akár egy órával is. Olyan is volt, amikor 2-3 cigit is kezembe nyomtak a fiúk hirtelenjében, amikor a mester benyitott a szertárba... A focisták általában jóképűek, vonzzák a gyengébbik nemet, régen karéjban álltak a lányok itt a tribün előtt. Sokszor kellett füllenteni miattuk, a családi béke kedvéért, nehogy a fiúk "oldalbordái" tudomást szerezzenek néhány kalandjukról. 

– Nem esett messze az alma a fájától, ugyanis egyik lánya a futball közelében tevékenykedett, mégpedig bíróként. Támogatta ezt az elhatározását?
– A kisebbik gyerekem, Réka futballbíró lett. Egyik napról a másikra döntötte el. Azt mondtam, lányként nehezebb ebben a szakmában érvényesülni. Azt hittem az elhatározására alszik egyet, és elfelejti. Nem így történt.. Elvégezte a tanfolyamot, elkezdett meccseket vezetni. Az első találkozóján Dadon fújta a sípot, életemben még nem izgultam így egy meccsen. Réka FIFA kerettag is volt négy évig, de sérülései miatt abba kellett hagynia a játékvezetést. Közreműködött világ- és Európa-bajnoki selejtezőkön, de vezetett Svájcban is a női kontinensviadalon, csak a döntőt nem bízták rá, mert azt mondták, fiatal, van még ideje.