Egy elveszett közösség: hetven éve állították fel a felsőgallai zsidó gettót

Ismeretes, hogy a holokauszt borzalmainak következtében a magyarországi vidéki zsidóság szinte teljes egészében megsemmisült. Hasonló a helyzet Tatabánya elődtelepüléseivel: a helyi zsidó lakosság történetével foglalkozó szakértő szerint mintegy háromszáz fős hitközség tűnt el innen (majdnem) nyomtalanul a vészkorszakban. Hetven éve, 1944. május 15-én állították fel a felsőgallai gettót, ahonnan a legtöbben rövid úton a komáromi gyűjtőtáborba, majd Auschwitzba kerültek.

Macher Péter holokauszt-kutató, a Tatabányai Városi Levéltár munkatársa szerint nehéz pontosan felmérni, hány emberéletet követelt Tatabánya elődtelepülésein a történelem egyik legnagyobb, összesen mintegy hatmillió áldozattal járó katasztrófája. Egyes feltételezések körülbelül kétszáz elhurcolt embert említenek, ez a szám azonban semmiféle dokumentummal nem támasztható alá.

Mivel a vonatkozó, 1945 előtti közigazgatási iratanyagok a háború során megsemmisültek, a kutatók csakis a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat (MÁK Rt.) zsidó alkalmazottaira vonatkozó iratok, valamint a kevés számú túlélő visszaemlékezéseire hagyatkozhatnak. Utóbbiak közé tartozik Szabó István, a világhírű magyar filmrendező és családja, illetve Zsoldos Ferenc bányatárspénztári tisztviselő, aki két évvel százegy esztendős korában bekövetkezett halála előtt, 2005-ben saját kezűleg adta át memoárjait a levéltár munkatársainak. A helyi zsidó közösség kiirtásának története e feljegyzések alapján nagyjából rekonstruálható, az áldozatok pontos számát azonban valószínűleg sosem fogjuk megismerni.

A zsidó hitközség a város elődtelepülésein

A szakértő szerint a mai Tatabánya területén (elsősorban Felsőgallán) élt zsidó hitközséget két alcsoportba sorolhatjuk. A helyi zsidóság nagy részét – az 1910-es népszámlálási adatok 302 izraelita vallású felsőgallai lakosról tanúskodnak – a 18. században Cseh- és Morvaországból áttelepedett kereskedők leszármazottai tették ki. A közösség ezen tagjai a 20. században is megtartották identitásukat – „főutcájuk” az egykor Szent János, ma Gábor Áron nevét viselő utca volt, ahol 1930-ban zsinagóga is épült –, megőrizték a zsidó hagyományrendet.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A felsőgallai zsidó egykor... (Fotó: Yad Vashem Intézet archívuma)
[/caption]

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] ... és hűlt helye napjainkban.
[/caption]

A MÁK Rt. 20. század eleji felemelkedése megnövelte a vállalat munkaerőigényét, aminek következtében újabb családokkal bővült a település izraelita lakossága. Ahogy azonban Macher írja a Múlt és Jövő című folyóiratban megjelent tanulmányában, a vállalat alkalmazásában állók között nem jelentett semmiféle megkülönböztetést a felekezeti hovatartozás, a társadalmi hierarchiát a betöltött pozíció határozta meg: „A vállalat teljes mértékben ellenőrizte Tatabánya községet, a hatósági jogkörök gyakorlásával pedig állam volt az államban, így a társulat dolgozói teljesen ki voltak szolgáltatva saját munkaadójuknak” – olvasható Macher dolgozatában, aki a MÁK Rt. alkalmazásában álló zsidó származású, de a többségi lakossághoz asszimilálódott tisztviselők számát 27 főben állapítja meg.

Bár, mint látható, összesen több száz fős hitközség létezett Tatabánya elődtelepülésein, a holokauszt helyi történéseit csak ez utóbbi személyek sorsán keresztül ismerhetjük meg, mivel a rájuk vonatkozó anyagok fennmaradtak a bányavállalat levéltári anyagában.

A zsidótörvények hatása

Az 1939: IV. törvény, az úgynevezett második zsidótörvény 12 százalékban maximalizálta a gazdasági vállalkozásokban alkalmazott zsidó dolgozók részarányát. Macher szerint a törvénnyel „tulajdonképpen két kormányzati érdek ütközött: a gazdasági működőképesség és a »zsidómentesség«”, mivel a hadiüzemnek minősített tatabányai ipartelep hivatali munkatársai között számos zsidó tisztviselő volt. A katonai vezetés tisztában volt az ellentmondásos helyzettel, amit jól bizonyít, hogy az 1940-ben alapított, a haditermelés szempontjából kiemelten fontos felsőgallai alumíniumkohóban folyó munka felügyeletére mégis egy zsidó vegyészmérnököt, Kemény Lászlót szerződtetett.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A MÁK Rt. tatabányai bányászatának 40 éves jubileumi ünnepsége 1936-ban a Népháznál (Fotó: Tatabányai Múzeum)
[/caption]

A dokumentumok alapján úgy tűnik, a zsidótörvény végrehajtásával – legalábbis ami a MÁK Rt.-t illeti – saját jól felfogott érdekei miatt egy idő után már nem különösebben foglalkozott a korabeli hatalom. Az 1940-ben kitört nyilas bányászsztrájk azonban jól jelzi, hogy az antiszemitizmus Tatabányán is egyre erősödőben volt. Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása újabb, sajnálatos fordulatot hozott ebben a tekintetben is.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Honvédek a bányatelepen 1940-ben, a nyilas bányászsztrájk évében (Fotó: Tatabányai Múzeum)
[/caption]

A német megszállás után

A Sztójay-kormány április 25-én kiadta az 1540/1944. számú miniszterelnöki rendeletet, amely a zsidók értelmiségi munkakörben való alkalmazásának fokozatos beszüntetését rendelte el. A bányavállalat zsidó alkalmazottai számára az elbocsátás azonos volt a halálos ítélettel: a cégtől kitett dolgozók elveszítették addig is csak viszonylagosnak nevezhető védettségüket, és automatikusan a május 15-én a Szent János utcai zsinagógában és a mellette lévő házban felállított felsőgallai gettóba, majd a komáromi gyűjtőtáboron át Auschwitzba kerültek (jobb esetben munkaszolgálatra utalták őket).

Macher Péter kutatásai alapján bizonyosnak látszik, hogy júniusig a zsidó dolgozók nagy része erre a sorsra jutott. Mindössze heten maradtak továbbra is a MÁK Rt. kötelékében, akik onnan kaptak segítséget, ahonnan a legkevésbé számítottak rá. A Tatabányai Bányaigazgatóság élére kinevezett hadüzemi parancsnok, Ullrich Viktor ezredes ugyanis védelmébe vette őket és családjukat (köztük volt a kitűnő orvos, Szabó István, akinek édesapja, Szabó Ignác nevéhez kötődik a város egészségügyi ellátásának megszervezése, fia pedig jóval később Oscar-díjas filmrendezőként vált világhírűvé). Az akkori bányaigazgató, Csanády László azonban, félve a szabályellenes eljárásért kilátásba helyezett retorzióktól, értesítette a vállalat központját, veszélybe sodorva ezzel a túlélőket. Zsoldos Ferenc visszaemlékezései szerint Ullrich az utolsó pillanatban, a bevagonírozás előtt tudta kimenteni családját a komáromi gyűjtőtáborból. A néhány túlélő sorsa azonban a szerencsés kivételek közé tartozik: a város szinte valamennyi zsidó lakosát deportálták a német megszállást és a nyilas hatalomátvételt követően.

A holokauszt emlékezete Tatabányán

Ma már szinte semmi sem árulkodik arról, hogy Felsőgallán valaha jelentős zsidó közösség létezett. Az egykori zsinagógát 1945-ben elbontották, a helyén ma egy emeléstechnikával foglalkozó cég üzeme áll – igaz, az üzem területén egy 2005-ben állított, Geiger Péter tervezte emlékmű még mindig őrzi a hely szellemét. A túlélők jellemzően vagy Budapesten telepedtek le a háborút követően, vagy – mint a vészkorszakban elhunyt tisztviselő, Landau József családja – Izraelbe vándoroltak ki.

Ami pedig az áldozatokra való emlékezést illeti: a város határain kívül, az 1-es főút mentén a bokrok között megbúvó izraelita temető létezéséről nem is igen tudott a szélesebb közvélemény – egészen a közelmúltig. Idén március 14-én ugyanis ismeretlen tettesek meggyalázták a sírkertben található emlékműveket: horogkereszteket, valamint „holokamu”, „büdös zsidók” és „holokauszt nem volt, de lesz” feliratokat festettek a sírokra. (A városi önkormányzat egyébként ígéretéhez híven hamar eltávolíttatta a gyalázatos mázolmányokat.)

Demagógiára vallana szellemi rokonságot feltételezni a rongálók és a múlt bűnösei között?