Kiprich József: Ma is sajnálom, hogy nem tudtunk nyerni

A Tatabánya labdarúgó-csapata fennállása során – 1999 májusáig – kétszer szerepelt a Magyar Népköztársasági Kupa fináléjában. Először a Megyeri úton, az FTC ellen veszített 2-1-re, még 1972-ben. Majd 1985-ben a Bp. Honvéddel szemben maradt alul a Népstadionban. 1999-ben, ezek után, érthető volt a hatalmas felbuzdulás és futball-láz a városban, hiszen harmadszor is döntőzhetett, Kiprich József fémjelezte, akkoriban Lombard FC Tatabányaként ismert együttes, Vácott. Igaz, időközben a trófea neve is megváltozott Magyar Kupára…

Varázslatos sorozat után

Azt fontos kiemelni, hogy a tatabányai kék-fehérek, közismert néven a Bányász, akkor a másodosztályban szerepelt, és még harcolt a bajnoki címért, hogy visszakapaszkodhasson az elitbe. Dupla nyomás volt a Tóth Bálint vezetőedző irányította társaságon. A Tatabánya dolgát pedig nem könnyítették meg a párosítások sem. A legjobb 16 között a Kaba-Hajdúszoboszló 4-0-ás legyőzése még nem jelentett gondot. Ám ezt követően az aktuális bajnokhoz, az MTK-hoz látogatott a Hungária körútra a csapat, ahol az élvonal aranyérmesét is legyűrték a saját pályáján 2-1-re. Már erre a meccsre több ezer Tatabánya-drukker kísérte el kedvenceit. Tóth Bálint tanítványai ezután a sokszoros bajnok Újpestet ütötték ki a kupából, mivel 3-1-re elporolták a fővárosi lila-fehéreket. A döntőbe jutásért pedig a Vácot intézték el 3-0-ra. Nem véletlen, hogy a váci kupadöntőn, a vendéglátók többsége is a Debrecen sikeréért szorított. De ne szaladjunk ennyire előre!

„Út” a döntőig, autóval

Mivel legalább öt-hatezer ember kerekedett fel Tatabányán, hogy elutazzék Vácra buzdítani a kék-fehéreket, így meglehetősen nagy volt a felfordulás a dunai kompoknál és Budapest határában is. A Szobi révnél majd’ a főútig kanyargott a sor, Tahitótfalunál pedig a komp nem menetrend, hanem igény szerint működött… Mi az Erzsébet-híd – rakpart útvonalat választottuk. Ez egészen a hosszú „váci egyenesig” jónak is tűnt, ám ekkor belebotlottunk vagy ötven-hatvan tatabányaiakkal teletömött buszba. Persze hozzátehetjük, nem váratlanul… Sok-sok manőverezést követően végül célba értünk. A bejáratnál a motozás nem maradt el. Sőt, a műanyagpalackban vitt üdítőt is megitatták velünk. Aztán, ahogy körülnéztünk a stadionban, a kapukkal szemben elterülő kanyar lelátói piros-fehérbe öltöztek. A játékos-kijáróval ellentétes oldalon pedig a kék-fehérek tanyáztak. Akkor még jóval kevesebben…

A meccs után Szalma József, a tatabányaiak válogatott védője emiatt hangot is adott akkori csalódottságának. Elmondta, nagyon rossz érzés volt, hogy amikor kijöttek melegíteni, jóval több volt a Loki-drukker, és még a váciak is nekik szurkoltak. „Igaz, aztán amikor kifutottunk a kezdésre, nem akartam hinni a szememnek, de szemben velünk már minden kék-fehérbe öltözött. Nagyon jó érzés volt” – emlékezett vissza mosolyogva.

Szalma nem tudhatta, hogy amikor az öltözőből kifutottak, legalább három-négyezer Bányász-szurkoló még úton volt. Aztán, amikor megérkeztek, teljes lett a zűrzavar és megtelt a stadion. Ekkor már nem hogy motozásra nem volt idő, de az összes kaput ki kellett nyitni, hogy mindenki bejusson, aki jegyet váltott. Így kezdődött a fantasztikus hangulatú 59. labdarúgó Magyar Kupadöntő. Kék és piros zászlók lobogtak, dudák, dobok zajongtak és hol kék, hol piros füstöt kapott fel a májusi szél. Lányok, asszonyok, felnőttek, idősek és gyerekek buzdították tele torokból az övéiket…

Mi dőlt el a zöld gyepen?

Mindkét szurkolótábor úgy gondolta, hogy a játékvezetéssel nem lehet baj a fináléban, hiszen a világ egyik, ha nem a legjobb bírója, Puhl Sándor fújta a sípot. Mint végül kiderült, a tatabányaiakat azért nem zárta annyira szívébe a neves sípmester. Enyhén szólva is, lett volna mit reklamálniuk a kék-fehéreknek. Akik persze meg is tették, ám ez annyit ért, mint a falra hányt borsó.

Holott a határozottan bíráskodó Puhl ezen a meccsen inkább túl nagyvonalú volt, mint korrekt. Összegezve, nem ez volt élete meccse. A Bányász csapata egy tizenegyest és egy gólt kért rajta számon. A debreceniek második, végül győztes góljánál ugyanis nem haladt át a labda teljes terjedelmével a gólvonalon. Ez a találat az ötvenedik ismétléskor sem nyert megerősítést. Gelei Károly, a tatabányaiak kiváló hálóőre pedig máig esküszik rá, hogy a bőrgolyó nem került soha sem a gólvonalon túlra, mert ott az ő keze volt. Ezen túl, a 90. perc környékén a tatabányai csatárt, Süvegest a büntetőterületen belül „simán” mellbe rúgták. Puhl sípja azonban néma maradt. Ez érthető(?), mivel a 85. perc tájékától a Loki-szurkolók ellepték a pálya szélét, és úgy tűnt a máskor oly’ karakán játékvezető ettől beijedt, és így elfelejtett megadni egy jogos tizenegyest a Tatabányának. Így odalett a Magyar Kupa…

Temetői hangulat az öltözőben

Amíg a zöld gyepen a piros-fehérek ünnepeltek, a Tatabánya-drukkerek nem mozdultak. Ahogy enyhült a debreceni eufória, a kék-fehér szurkolók is megköszönték kedvenceik teljesítményét. Ennek dacára a Lombard öltözőjében temetői volt a hangulat, és sokan a felháborodásukat sem rejtették véka alá. Köztük volt Tóth Bálint, a Bányász mestere is, aki kijelentette, csak akkor nyilatkozik lapunknak, ha leírjuk, hogy – szó szerint idézzük – Puhl elcsalta a mérkőzést. Majd így folytatta: „megérdemeltük volna a kupát, de így is büszke vagyok a srácokra, azért, amit ebben a sorozatban véghezvittek…” A későbbiekben Tóth Bálint elnézést kért a játékvezetőtől, de, hogy tiszta szívből tette-e, az a mai napig kérdéses…

A debreceniek ünneplése

A pletykák szerint, a kupagyőztest, szűkebb hazája határában, már egy száztagú cigányzenekar fogadta. Majd Debrecenbe érve a főtéren, egy látványosan megrendezett tűzijáték.

Nem akar itt senki összeesküvés-elméleteket gyártani, de, ha a mende-mondáknak van valóságalapjuk, akkor ennek a nagyszabású ünneplésnek a megszervezésére, engedélyeztetésére, a zenekar összetrombitálása biztosan nem volt elegendő annyi idő, amíg a DVSC eljut Vácról a Hajdúságba, majd pedig a megyeszékhelyre. Minden esetre, amikor ennek a „legendának” híre ment, a tatabányaiak szájíze – ha lehet – még tovább keseredett…

A kupadöntő utózöngéi

A tatabányaiak nem tehettek mást, lenyelték a békát. Ám bajnokok lettek az NB II-ben, és feljutottak az NB I-be. Aztán elérkezett a DVSC – Lombard FC Tatabánya mérkőzés. A Bányász pedig igyekezett valamit visszaadni a kupakudarcból, mert 3-1- legyőzte a házigazdákat a cívisvárosban. A hazai, Debrecen elleni mérkőzésen szintén Tatabányai siker született. A klub akkori elnöke egyebek mellett csak annyit mondott: „ez a minimum, amivel a kupameccsért tartoztunk a Debrecennek…”

Kiprich József és Kiss Imre így látta

A 70-szeres válogatott Kiprich József, a népszerű Kipu, aktív részese volt a 25 évvel ezelőtti kupafinálénak, ahol gólt is szerzett.

- NB II-es csapatként jutottunk a döntőig – emelte ki. – Ez mindenképpen óriási dolog volt. A fináléig legyőztük az MTK-t, az Újpestet és a Vácot, azaz első osztályú élcsapatokat. Egyébként a váci stadion nagyon jól nézett ki. Az egyik fele kék volt a másik meg piros. Mindenesetre a döntő maga – enyhén szólva is – furcsa körülmények között zajlott. Amikor a hajrában, 2-1-es debreceni vezetésnél Süvegest a 16-oson belül derékba rúgták, és a bíró sípja néma maradt, már tudtam, hogy baj van. Ma is sajnálom, hogy nem tudtunk nyerni, pedig bőven volt rá esélyünk. Arról nem is szólva, milyen sok pénztől esett el a klubunk…

A Bányász egykori klasszis kapusa, Kiss Imre ott szorított a lelátón a Tatabányáért. Ő így emlékezett vissza.

– Végig pariban voltunk a Debrecennel – mondta. – Szerintem, egy játékvezetői hiba miatt nem nyertünk, mert nem adták meg a javunkra a 11-est. Egy jól játszó, jó csapat, így maradt meg bennem az a Tatabánya…