A holokausztfilm, ami tényleg más, mint az eddigiek - filmkritika

Szubjektív megjegyzéssel kell kezdenem. Amióta tavaly ősszel jártam Auschwitzban és Birkenauban, azóta más szemmel nézem az ott történteket. Az Érdekvédelmi területben a foglyok állandó sikolyai, a puskalövések és a gázkamrák füstje kísérti főhősök paradicsomát, de közönyük e borzalmakkal szemben félelmetes és baljós ellentétet teremt. 

Jonathan Glazer angol filmrendező komolyan vette a kihívást, hogy ma már csak olyan holokausztfilmet érdemes rendezni, amilyet korábban nem láthattunk, hiszen ez a szomorú téma már elég nagy alapossággal fel lett dolgozva. Amit látunk, az az auschwitzi halálgyár tőszomszédságában élő Höss és felesége, Hedwig, továbbá öt gyerekük mindennapjai, akik lenyűgöző nemtörődömséggel élnek a rabok halálsikolyai, a krematóriumok füstje és a további folyamatos árulkodó jelek közepette. 

Ahogy láthatjuk, Glazer a fiktív Höss helyett a valódit állítja a középpontba, és ennek megfelelően nagyon realista minden, amit megmutat (a forgatást igen alapos kutatás előzte meg. (Hössék házát például a család saját fotói alapján rekonstruálták). A film során Hösséket megfigyelhetjük pancsolás, étkezés, kerti parti, szülinapi ajándékozás és egyéb hétköznapi tevékenységek közben, így egy kicsit olyan, mintha a home videóikat nézegetnénk. 

Az egyetlen dolog, ami arra utal, hogy ami itt történik, az valahol mégsem normális, Hedwig anyjának látogatása, pontosabban váratlan távozása egy éjszaka után, amikor látja működni a halálgyár kemencéit. A hagyományostól merőben eltérő rögzítésmód egyrészt arra utal, hogy a film fordított világában, ahol a főhősök vígan éldegélnek a gázkamrák tőszomszédságában, nagy kedvvel válogatnak a zsidókról lehúzott ruhákból, időnként pedig lemossák a gyerekekről a hamut, ez az önfeláldozás számít rendkívülinek. Másrészt pedig a szinte szembántóan fénylő felvételek a maguk konkrétságában, szó szerint mutatják meg, hogy a zsidókon segítő lány maga a fény, hiszen ragyog.