A leghuszárabb huszár

Hogy nevén nevezzem a gyereket: látványos huszárrohamokban gazdag a film, egészen dicséretes a holdfényben menetelő sereg és az egyes csatajelenetek. 

A szereplők többsége azonban egydimenziós típusfigura, a filmklisék könyvéből léptek elő. Hadik például feddhetetlen és szilárd értékrendű, Molnár Áron Gvadányija az ügyeletes komédiás, a talpig feketébe öltözött, szúrós tekintetű Von Bockról már csak a szemfedő hiányzik, hogy igazán gonosz legyen, és így tovább. 

A Hadik egy nyögvenyelős demonstráció arról, hogy igenis tudunk történelmi filmeket készíteni, bár hogy milyen minőségi és tartalmi mérce szerint, az azért elég nagy kérdés marad. Vannak benne végtelen lovaglások, púderezett osztrákok, ritka béna poroszok, csörték, ágyúgolyók, ostromok, robbanások, annyi nyakmetszés, hogy csoda a 12-es karika. Nem utolsósorban pedig folyamatos melldöngetés, hogy igen, ezt a haza megköveteli. Hadik András a hazáért cselekszik, büszke a hazára, de még büszkébb arra, hogy huszár, a leghuszárabb huszár ráadásul, aki egy napra bevette Berlint. 
Ezt a felfogást demonstrálja az otthoni szoba fala is, amelyen ott díszeleg Mária Terézia Habsburg császárnő festménye, aki Nagy Frigyes (Sághy Tamás) porosz királlyal feszült egymásnak a több szempontból igen értékes Szilézia miatt. 

Több, mint kétmilliárdos állami támogatás ide, vagy oda: egy izgalmas, kalandokkal teli és korhű történelmi filmre még várni kell. A színészek és a kivitelezés, mármint a korhű anyagokból készült ruhák természetesen megérdemlik a figyelmet, a nagyvásznat, de aki egy jó kalandfilmre vágyik, az nem a legjobb helyen keresgél. 

A huszárromantika ugyan el-elbűvölheti a nézőt, de a konfliktusok elnagyoltak és olykor érthetetlenek, ami miatt a huszárcselnek is legfeljebb a háttértörténete izgalmas. Ezt pedig a történelemkönyvekből is megismerhetjük.