Akadémikus, melankolikus artrock, nem középiskolás fokon

A szívszaggatóan érzelmes dalok kedvelőinek Ed Sheeran jelentette, a stadionrock híveinek a Foo Fighters fellépése jelenti az idei Sziget csúcspontját. Mi azonban egy olyan bandára voltunk kíváncsiak, akiknél előre lehetett tudni, hogy nem lesznek ott a tömegnyomorban zokogó, kétségbeesett tinilányok, de a rockerarcok többsége is messziről elkerüli őket.

Arról a The National nevű amerikai indie-bandáról van szó, amelyik 2011-ben már eljött egyszer a Hajógyári-szigetre és olyan zenei élményt adtak, mintha három pángalaktikus gégepukkasztót kellett volna meginnom húzóra naplementekor. Azóta követem szorosabban a munkásságukat.

Furcsa módon ezúttal főfellépőként érkeztek. Ez persze egy amerikai vagy nyugat-európai fesztiválon nem lenne meglepetés, de a hazai rádiókban nem nagyon hallani a többnyire behatárolhatatlan stílusú dalaikat, így merész húzásnak tűnt a vicces rapper Macklemore könnyed partija utánra időzíteni őket. Az is történt, amire számítani lehetett és én egyáltalán nem bántam: a lakossági „mékszámnojsz” végeztével a bulitömeg elhaladt további italokért, a progresszívabb rockért lelkesedő zenekedvelők pedig megtöltötték a tér harmadát.

Eleve kevés olyan zenekar létezik, ahol az elektronika, a különleges hangminták, a fúvósok és a komolyzenei megoldások mellett a gitár is hangsúlyos tud maradni és ahol van feszültség, feloldozás és katarzis. Egyre kevesebb az olyan előadó, aki nem elsősorban szórakoztatni, a közönségigényt kiszolgálni igyekszik a produkciójával, hanem írja, mondja, zenéli az általa megélt személyes élményeket, s ha valaki ezzel azonosul, azt elviszi a sodrás, a többieket pedig kidobja az ár. Engem újra beszippantott, szétszedett és összerakott a sokszor feszültséggel teli, hol fájdalmasan szomorú, hol határtalanul ironikus világuk.

Mindezt akár úgy is előadhatták volna, hogy csak állnak és zenélnek. Csakhogy a The National nem csak a zenei világa, hanem az előadásmódja miatt is különleges. Az inkább akadémikusnak kinéző, szemüveges, szakállas frontember, Matt Berninger ugyanis az egyik utolsó igazi rocksztár-alkat az univerzumban.

Jól áll neki a mélabús dudorászás vörösborral a kezében egy képzeletbeli kocsmapultnál éppúgy, mint a fetrengés a színpadon egy közönségtől elorozott lufin, amíg az ki nem pukkan. Ennek megfelelően a koncert elején, már a Bloodbuzz Ohio és a Guilty party alatt megőrült, a Day I die refrénjét pedig már a közönség tagjain szörfözve énekelte végig. Ott is fejezte be az éjszakát egy hosszúra nyúlt kakafónikus őrület végén. Azon már meg sem lepődtem, hogy a magyar rádiókban talán egyetlenként játszott daluk, a Conversation 16 el sem hangzott este folyamán.