Talán fontosabb

A respublika bejelentésének napját a televízió képernyője előtt ülve láthattam, és így lélekben, a Kossuth téren összegyűlt tömeggel együtt, megélhettem a demokrácia feltámadását. Az ’56-os, történelmünk során sokadik szabadságharcunk idején viszont még féléves sem voltam, azaz még a kutacsom se nőtt be. Ellenben, amikor benőtt a fejem lágya, egyre jobban érdekelt, hogy mi is történt azon a késő őszi napon, amikor kis hazánkban feje tetejére állt a világ.

Nem mondanám, hogy túl „vastag” csatornákon érkezett volna el hozzám a tudás e témában. Inkább csak csordogált, mégpedig szűrten. Apám és nagyapám arca is megfeszült október huszonhárom hallatán, de a szemembe nézve meséltek az akkor történtekről. Legalábbis arról, hogy ők miként élték meg. Az iskolában már előfordult, hogy tanárunk lehajtott fejjel kerülte a tekintetünket.

Úgy képzelem el, hogy amikor a nagy, közös akarat megbicsaklott a szovjet harckocsik páncélján, és a hernyótalpak csörömpölése elnyomta a haldoklók hörgését, a lányok, asszonyok sikolyát, akkor kerülhetett vértől csatakos országunk tudathasadásos állapotba. És csak harmincnégy éve tisztulhatott meg a lelkünk, emlékezhettünk, temethettünk emelt fővel. Ez pedig talán még fontosabb, mint maga az „ünnep”…