Recsegő nyél, köhögő fűnyíró: a kert mindig tartogathat kellemetlen meglepetéseket

Nagyon ügyes vagy! Milyen szép kis kert! – dicsértek látogatóba érkezett nagyszüleim bő húsz évvel ezelőtt, amint megnézték a nyúlfarknyi kis veteményesem. Kellő odafigyeléssel neveltem a rozsdás vascsövek mellé ültetett hagymákat, az indákkal szépen terjeszkedő eper bőséges termést hozott, és örömmel szemléltem, hogy a brokkoli tenyérméretűre nőtt. Meghallgattam a nagyszülők észrevételeit, majd búcsúzóul üres és alaposan kimosott zselésüvegbe szedtem nekik zöldborsót. Aztán idővel a veteményest abbahagytam, nem fért már bele a napirendbe.

– Na, mi mindent fogunk itt termeszteni? Ott lehetne a hagyma, itt az eper, de a borsónak, krumplinak és paradicsomnak is lenne itt helye! – osztottam meg elképzeléseimet feleségemmel azok után, hogy két évtized elteltével beköltöztünk házunkba és szemügyre vettük a melléképületek előtti területet.

Az ásás állóképesség javító feladatnak bizonyult, akárcsak a rostálás, utóbbi közben azt is tapasztaltam, hogy hiába került vastag földréteg a kartonpapírra és a nejlonzacskóra, nemigen bomlott te több év alatt sem. Aztán kiderült, hogy a talaj annyira homokos, hogy szivacsként issza a vizet, így meg kellett tanulni, hogyan lehet minél több esővizet összegyűjteni.

– Ha ezt látnák, biztosan bolondnak néznének… – gondoltam magamban, miközben egyszer szakadó esőben csapoltam meg az IBC-tartályt és hordtam át locsolókannákkal a vizet a kert másik végén lévő hordókba.

Sose dédelgess nagy álmokat, mert akkor a csalódás is jóval fájóbb lesz. Fanyalogva néztem az elmúlt nyáron az idejekorán kiégett füvet, a föld csak úgy porzott, annyira hiányzott belőle a csapadék. Az uborkával hiába vártunk eleget, ehetetlen volt a termés, a fehérrépára ráment a kártevő. De legalább spenótból termett annyi, hogy Popeye egy életre jól lakott volna belőle.

Új év, új remények. Idén minden jobb lesz! – talán ez volt az idei esztendőre megfogalmazott titkos mottóm, ám a valóság márciusban kopogás helyett páros lábbal rúgta be az ajtót. Előbb elfagyott a barackfa, melyen június elejére már tombolt a gombás fertőzés és a három szem gyümölcs is tönkrement. A rózsákat és a leandereket belepte a tetű, kicsit szégyelltem is, hogy úgy adtam ajándékba egy szál virágot, hogy a levelek alján néhány potyautas bújt meg. Az erőfeszítések azonban nem hiábavalók, ráadásul legalább a drága szabadidőt nem a TikTok-on előforduló butító videókra pazarlom.