Archív videókon és fotókon a Duna szomorú napjai: 30 éve terelték el a folyót Bősnél

30 éve, 1992. október 24-én az akkori Csehszlovákia mintegy 36 kilométer hosszan mesterséges mederbe terelte a Dunát a bősi erőmű beindítása érdekében. Ezzel elindított egy olyan folyamatot, amely majdnem a folyó kiszáradásához és ökológiai katasztrófához vezetett.

A történet azonban nem ekkor kezdődött. A Duna szabályozására és energetikai hasznosításának témája; mind a hajózás, mind az energetikai szempontból egyaránt jobban hasznosítható Dunameder fejlesztése, egy jól működő vízlépcsőrendszer kialakítása már a XX. század elején felvetődött, segít a kronológiában Bős-Nagymaros történetével foglalkozó portál. 

A Duna magyar-szlovák határszakasza ugyanis síkvidék jellegű, az erőművek meghajtásához a megfelelő vízmennyiséget nem lehet a domborzati viszonyokat felhasználva vízoszlop formájában biztosítani. Egy erőmű meghajtásához nagy sebességgel mozgó víztömeg szükséges, ehhez pedig duzzasztani kell a Dunát, mesterséges tavakat előállítva, majd azt megfelelően kialakított gátrendszerrel „rázúdítani” egy erőmű turbináira.

Az első erre vonatkozó terveket az 50-es években Dr. Mosonyi Emil professzor által vezetett csapat vetette papírra a BME-n, ezek azonban az akkori környezetvédelmi, ökológiai és leginkább politika okok miatt számtalanszor megváltoztak. A 60-as években aztán megállapodott a magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság megállapodott egy közös beruházási  programban a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer kialakítására. A tervek 1973-ra készültek el, végül  1977. szeptember 16-án írta a alá a két ország az erről szóló szerződést. 

A tervek szerint a bősi erőmű nem folyamatosan, hanem úgynevezett „csúcsra járatott” módon termelte volna az áramot, ami a következőt jelentette volna: naponta kétszer engedik rá a turbinákra a vizet, mely egy árhullám formájában jelentkezett volna egészen Nagymarosig, ahol is az árhullámot az oda tervezett duzzasztó és a felette elterülő szintén mesterséges tó mérsékelte volna. A termelődő energián pedig osztozott volna a két ország. A vízlépcső befejezésének határidejét 1986 és 1990 közé tették.

A terv szerint az erőmű működtetéséhez a Duna egy részének eltereléséhez volt szükség. Az eredeti terv szerint a vízlépcsőredszer elemei a Dunakiliti felett lévő mesterséges tározó, az ottani duzzasztómű, az üzemvízcsatorna és a bősi (Gabcikovo) duzzasztómű lett volna.

Eszerint Pozsony alatt létesült volna a mesterségesen duzzasztott tározótó. Innen a Dunával párhuzamos, csehszlovák területen kialakított üzemvíz csatornába vezetett a terv szerint a víz útja. A Duna vize a mesterséges csatornán keresztül a Bősnél emelt gát turbinái segítségével villamos energiát termelt volna, végül Szapnál (Sap) visszatért a határfolyó az eredeti medrébe. A dunakiliti duzzasztómű az áramtermelés mellett a víz elosztásában játszott volna szerepet.

Az építkezés azonban nem kezdődött el, helyette időben többször is eltolták az építés határidejét határidőt a két országban jelentkező gazdasági nehézségek miatt 1981-ben. A Magyar Tudományos Akadémia is felemelte a szavát a beruházással kapcsolatban, és megfontolásra intett: az építkezéssel és a vízerőmű-rendszerrel járó környezeti hatásokra hívta fel a figyelmet.

Az építkezés a 80-as évek második felében zajlott: Nagymaroson elkezdték az ottani tereprendezést, Bősnél pedig az erőmű építését és a hozzá kapcsolódó tereprendezést. 

Ám időközben felerősödtek a környezetvédők hangja is, akik az egész beruházás leállítását szorgalmazták. 1984-ben megalakult a Duna-kör, a vízlépcsőrendszer építése ellen küzdő civil szervezet, amely szamizdat kiadványokkal igyekezett felhívni az emberek figyelmét, emellett nyilvános vitákat és tiltakozó akciókat szervezett a témában. 1985 decemberében egyébként alternatív Nobel-díjjal ismerték el a Duna Kör és vezetője, Vargha János tevékenységét.

Bős-Nagymaros ügye így egyre inkább a széles körű társadalom közös ügye lett, nem csak a hazai, hanem a nemzetközi szintéren is. Számos tiltakozó akciót, sőt: országokon átívelő élőláncot szerveztek a vízlépcső megépítése ellen. 

1988. október 30-án több ezer fiatal vonult Budapesten a Roosevelt tértől a Dunakorzón, az Erzsébet hídon, a Groza Péter rakparton, az Ybl téren át a Lánchídig, tiltakozva a bős-nagymarosi beruházás ellen, illetve tiltakozó megmozdulások voltak Visegrádtól Esztergomig, írta a Múlt-kor.hu. Esztergomban a hónap elején nyilvános tanácsülést is tartottak a Technika Házában, hogy kialakítsák a város álláspontját a vízlépcsőrendszer kapcsán. 

Végül Esztergom Város Tanácsa azt javasolta, hogy a kormány függessze fel mindaddig a vízlépcső építését, amíg az alapvető vitás kérdések el nem dőlnek és a megfelelő garanciákat nem biztosítják. Egy szintén októberi, bábolnai tudománypolitikai rendezvényen az is felmerült kérdésként, hogy ott érzékelhető lesz-e talajvízromlás Bős-Nagymaros miatt, ahogy arról a Dolgozók Lapja annak idején beszámolt. Tatabányán még a városi diáknapon is téma volt a vízlépcső, ahol a Duna-kör tagjai mellett országgyűlési képviselő válaszolt a fiatalok kérdéseire.

A civil tiltakozások hatására a kormány 1989-ben felfüggesztette a nagymarosi, majd a dunakiliti építkezést. Augusztusban a szlovák féllel szakértői találkozók zajlottak, a csehszlovák miniszterelnök azonban szorgalmazta a magyar építési munkák azonnali folytatását. Ellenkező esetben kilátásba helyezte, hogy a bősi erőmű üzembe helyezéséhez szükséges munkákat csak a csehszlovák oldalon valósítják meg. 

Néhány hónappal később már bejelentettek: elkezdték a bősi erőmű egyoldalú üzembehelyezését, amely később C-változatként neveznek.

Bős-Nagymaros ügyének újabb fordulópontja akkor következett be, amikor 33 éve, pont ezen a napon, vagyis 1989. október 31-én a magyar országgyűlés határozatot hozott a bős-nagymarosi vízlépcső munkálatainak végleges leállításáról és a Csehszlovákiával kötött szerződés módosításáról. A dunakiliti létesítmények építésének folytatása előtt államközi szerződés kötését tartották szükségesnek egy ökológiai garanciarendszerről.

Az építkezés és az elterelés előkészületei azonban már javában folytak. A szigetköziek aztán 1991 novemberében észlelték és jelezték a kormány felé, hogy teherautók ezrei dübörögnek a  Duna szlovák partján, írja a magyar-vizitura.hu portál a téma összefoglalójában. Néhány jelentős lobbierőt képviselő szakértő csak nyomásgyakorlásnak vélte ezt szlovákok részéről, úgynevezett papírtigrisnek titulálták az elterelés fenyegetését. Mint később kiderült, hiba volt így gondolkodni...

Bár 1992-ben a két ország vezetése ismét összeült, amikor már a csehszlovák fél sem tagadta az erőműrendszer ökológiai veszélyeit, ám azonban műszaki pótintézkedésekkel elháríthatónak ítélte őket. 

A következő tárgyalás is eredménytelen volt, sőt, a csehszlovák féltől elhangzott:  megegyezés hiánya esetén felvetődik az egyoldalú megoldás lehetősége, a bősi erőmű üzembehelyezése kizárólag cseh-szlovák területen megvalósított munkálatok révén. A magyar fél kifejtette, hogy ez a megoldás, ami a Duna egyoldalú elterelésével járna, a magyar területi integritás és a nemzetközi jog durva megsértése lenne. A magyar fél az ökológiai kockázatok feltárásához kétoldalú (magyar, cseh-szlovák) bizottságra tett javaslatot, a cseh-szlovák területen folyó építési munkák egyidejű leállítását kérve.

Ám ekkor már nem volt visszaút és a szlovák kormány 1991. december 12-én döntött a bősi erőmű ún. „C” változat szerinti, 1992. őszi üzembehelyezéséről. Ez a Duna egyoldalú, csak csehszlovák területen megvalósuló elterelését jelentette.

A magyar kormány1992. május 25-i hatállyal megszünteti a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról kötött 1977. évi szerződést. Egyúttal, a következmények rendezésére új államközi szerződés kötésére hívta fel a csehszlovák felet. Ezután törvénybe iktatta a vízlépcsőrendszer elhagyását.

Mint a Szabad Föld 1992. május 7-i száma írta: a (z ekkor még) Csehszlovák Szocialista Köztársaság a  Magyar Köztársaság kormányának ilyen eljárását nem fogadja el, mivel az 1977-es államközi szerződés nem rendelkezik a megállapodás esetleges egyoldalú felmondásáról. A szerződés érvényességét csupán a két partner egyetértésével lehet megszüntetni vagy módosítani. A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság kormánya, valamint a Szlovák Köztársaság kormánya már több ízben hangsúlyozta, hogy az 1977-ben aláírt államközi szerződést érvényesnek tekinti. 
 

Tatár György, a bős-nagymarosi ügyek miniszteri biztosa  még a folyó elterelése előtti napokban is bizakodóan nyilatkozott a sajtónak. Mint az Észak-Magyarország 1992. október 20-i számában olvasható, a miniszteri biztos szerint tárgyalással és az Európai Közösség segítségével, háromoldalú egyeztetésekkel megoldást lehet találni a bős-nagymarosi ügyre. Ebben a hónapban, ahogy arról a 24 Óra is beszámolt, gyertyás tiltakozást is szerveztek. 

– Azt már a korábbi megbeszéléseinken is hangoztattuk, hogy bármiféle tárgyalásnak csak akkor van alapja, ha a cseh-szlovák fél nem kezd hozzá a Duna eltereléséhez. Ha mégis, ebben az esetben a magyar kormány rendkívül intenzív diplomáciai lépéseket tesz majd. Az Európai Közösségek többször is jelezte, hogy kész a közvetítésre a felek között.  [...] Bizonyos vagyok benne, hogy az EK mindent megtesz annak érdekében, hogy a háromoldalú megbeszélésekre sor kerüljön, és mielőbb fel- álljon az a szakértői bizottság, amely ezt a problémakört vizsgálja – mondta a miniszteri biztos.

Brüsszelben is tárgyalt a magyar kormány a szlovák féllel, ám ezek eredménytelenek voltak. A következő válaszlépés a kormány részéről megtörtént: október 23-án keresetlevelet nyújtott be a Hágai Nemzetközi Bírósághoz a Duna várható elterelése miatt. Egy nappal később Csehszlovákia megtette, amitől sokan tartottak: a Duna mintegy 60 százalékát elterelte csehszlovák földre Dunacsúnynál 1992. október 24-én és egyoldalúan üzembe helyezte a Bősi vízlépcsőt az úgy nevezett C változat létesítményeivel és megkezdte a meder áttöltését és a Duna elterelését. 

Azóta a Duna főmedrében csak annyi víz érkezik, amennyit a szlovák fél átad. A Dévény felől érkező víz jelentős része Bősi erőművön keresztül folyik le, az Öreg-Duna medrébe átadott vízhozam töredéke a folyó természetes vízhozamának, írja az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság.

Mint az Észak-Magyarország 1992. október 24-i címlapjáról kiderült: a Duna csehszlovák felének medrének az elrekesztésére több szlovák sajtóorgánum, így a szlovák MTI újságírója is meghívást kapott. Magyarország vezetése egyúttal nyilatkozatot adott ki, amely szerint egyetlen országot sem kötelezhet olyan szerződés, amely lényegében lehetetlen feladat végrehajtását írja elő, ez esetben azt, hogy saját területén jóvátehetetlen károkat okozó vízlépcsőrendszert építsen. Mint kiemelték, a cseh és szlovák fél nem tett eleget a magában az államközi szerződésben is előírt vízminőség- és természetvédelmi kötelezettségeknek sem, és hogy a szerződés megkötése óta keletkezett általános nemzetközi környezetvédelmi normák elsőbbséget élveznek a szerződésben foglaltakkal szemben.

A nyilatkozat az előzmények felelevenítése után hangsúlyozta: a Magyar Köztársaság kormánya a Duna cseh-szlovák felségterületre történő elterelését súlyos nemzetközi jogsértésnek tartja, mivel az sérti a magyar állam szuverenitását és területi integritását, amelyet a nemzetközi jog alapvető normái védenek. köt. Ezen túl összeegyeztethetetlen a nemzetközi erőforrások használatának az általános nemzetközi jogban kialakult szabályaival és elveivel. Sérti a szomszédos állam joghatósága alatt bekövetkező károkozás tilalmának elvét. 

Az elterelés súlyos következményeket okozott a Duna Bőstől lejjebb eső szakaszán. A Duna Rajka-Szap közötti szakaszán alapvetően megváltozott a folyam vízjárása. A főmederben kialakult alacsony vízszintek következtében a hullámtéri mellékágrendszerekben szélsőségesen alacsony vízszintek alakultak ki, illetve a medrek nagy része kiszáradt. 

A víz a mellékágrendszerből - egyrészt közvetlenül a főmeder és a mellékágrendszer élő kapcsolatát biztosító torkolatokon keresztül, másrészt elszivárogva a folyamatosan leürülő talajvíztesttel - a főmederbe távozott, írta az ÉDUVÍZIG a szomorú évforduló kapcsán, és fotókat is közölt az elterelés utáni állapotokról.

A Hét című televíziós magazinműsor 1993-ban, a szomorú évforduló kapcsán állított össze egy adást a témában, szintén fotókat, videókat közölve a helyszínről. A riportból kiderült, hogy az elterelés után a Duna megpróbált visszajutni eredeti medrébe, áttörve zsilipkapukat átszakítva a dunacsúnyi duzzasztórendszer egy részét.

Az azóta eltelt évtizedekben egyrészt a Szigetköz megmentésére és rehabilitálására tett erőfeszítést a vízügy, illetve jogi útra terelődött Bős-Nagymaros ügye - bár szinte sikertelenül. Az ügy azóta is a levegőben lóg. A bősi erőmű működik, a Duna továbbra is elterelt állapotban van.

Az ÉDUVÍZIG posztjából kiderült: a hullámtéri mellékágrendszerbe történő katasztrofális állapotok enyhítése érdekében az azóta eltelt időszakban sikeres vízügyi beavatkozások történtek, melynek során kiépült az alapvetően jól működő Szigetközi Hullámtéri és Mentett Oldali Vízpótló Rendszer.

A kiviteli munkák 1993-ban kezdődtek meg. A vízpótlórendszerek létesítésének fő célja, hogy a mellékágrendszerekben a referencia időszak -, az 1950-es évek - dinamikus vízjárását szimulálják. Ehhez a rendszerben vízszintszabályozó és hosszmenti átjárhatóságot biztosító funkcióval számtalan vízszintszabályozó kőmű műtárgy (pl: a Kőhíd, a Szent Kristóf híd, a Halrekesztői műtárgy) épült.

A nemzetközi bíróság felé benyújtott kereset után pedig 1993-ban háromoldalú tárgyalások kezdődtek a magyar, a szlovák és az Európai Közösség képviselői között. A szlovák fél megígérte: a vízhozam néhány százalékát tereli a mesterséges mederben ám ez a gyakorlatban nem valósult meg: körülbelül 2/3-át vezetik el a bősi erőmű érdekében.

A hágai bíróságon 1997-ben kezdődött a per,a bíróság még abban az évben döntést hozot, amelyben mindkát felet elmarasztalta jogsértésekért. Az ítélet a végrehajtást illetően részletes iránymutatással szolgál, melyek között a környezetvédelmi szempontokra és az elszámolás (kártérítés) módozataira is kitért. 

A kétoldalú tárgyalások a bírósági döntés után is folytatódtak, tervek, újratervek, stratégiai tanulmányok sora született a helyzet megoldására, és a Duna vízhozamának hazai növelésére. Az egyeztetések azóta is folynak, de beruházásról nem esik szó. A Horn-kormány tett politikai lépéseket a két fél közötti együttműködés kialakításáért. A Horn-Mečiar paktum értelmében a magyar fél gátat épített volna a Dunakanyarba, a szlovák fél pedig biztosította volna a 7.5 százalék vízhozam átengedését, ám az ez ellen fellépő tüntetések ezt megakadályozták. Ekkor kapta a vízlépcső a Dunaszaurusz nevet a tüntetőktől.

 2017-2022 között a Szigetköz vízgazdálkodási problémáinak (azaz a korábbi medersüllyedés, majd pedig a szlovák erőmű miatt tartósan lecsökkent vízhozam és vízszint) tartós megoldása érdekében a Gönyűi kikötővel szemben, a véneki torkolaton kétnyílású vízszintszabályozó műtárgy, zsilip és hallépcső épült.

Bős-Nagymaros mérlege: milliárdos veszteség és megromlott viszony északi szomszédunkkal. Röviden és tömören. A nagymarosi műtárgy lebontása nagy pénzügyi veszteséggel járt. Emellett a dunai hajózás azóta is súlyosan, vízi szállításunkat is hátrányosan érinti az akkori döntéssorozat és eredménytelen tárgyalások sora. Az elmaradt energetikai haszonról, illetve a Szigetközt súlyosan érintő problémákról nem is beszélve, teszi hozzá 2019-ben a vg.hu-n megjelent, Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök által jegyzett elemzésben.

Az elemzés felveti, hogy a nagymarosi műtárgy mintegy „melléktermékeként” akkoriban 440 megawatt villamos teljesítményt tudott volna kinyerni az ország. Ez az atomreaktorunk akkori teljesítményével volt egyenlő.

Az elmúlt harminc évben nem egy szakértő nyilatkozott úgy, hogy maga a vízlépcső megvalósítása nem okozott volna visszafordíthatatlan károkat, szem előtt tartva a környezetvédelmi és vízgazdálkodási szempontokat.