Fűben feküdve, mozdulatlanul figyeltük a réten legelő őzeket

– Hasalj le! – suttogtam társamnak, akivel egy szeptemberi reggelen egy kisebb magaslaton vártunk az őzekre. Cseppet sem zavart bennünket, hogy a parlagon hagyott területen kicsapódott a pára, a növények levelein képződött vízcseppek pillanatok alatt átáztatták a ruházatunkat. Egy jó fényképért mindent meg kell tenni! Kúsztunk, lapítottunk, majd néha óvatosan felemelkedve tájoltuk be, hogy merre halad a két vad. 

Egyszer csak két kis gancs magasodott ki a fűből, mely hol lebukott, hol ismét előtört és lassacskán egyre nagyobbnak tűnt. Kis túlzással a lélegzetünket is visszatartottuk, nehogy a levegő kifújása és újbóli beszívása riassza el a bakot és a sutát. 

A tükörref­lexes fényképezőgépet nem célszerű ilyen esetben automata beállításokkal használni, mert nem biztos, hogy pont az állat lesz éles a fotón. Így a kihajtható kijelzőt lefelé fordítva, a készüléket magasba emelve próbáltam ügyeskedni, megjegyzem sikerrel. 

Ekkor minden előjel nélkül megriadtak az őzek és elkezdtek rohanni a fák felé, majd eltűntek az akácosban. Hiába a szélcsend, észrevették, hogy két csillogó szempár őket kémleli. Ezután már csak fácánokat, réti sast láttunk, és percekig szemléltük, amint a Pilis vonulata mögül előbukkanó nap első sugarai megcsillannak a növények szárain kapaszkodó, apró csigaházakon. Tisztára, mint egy David Attenborough-filmben, csak a brit természettudós narrációja hiányzott. 

Ennyivel azonban nem elégedtünk meg, pár nappal később visszatértünk, rögvest több vadat is megpillantottunk a távolban, melyek reggelijüket fogyasztották. Ezúttal felhők borították az égboltot, de mivel hátszelünk volt, így ismét le kellett feküdnünk az ugaroltatott területen. Felfigyeltünk két bakra is, melyek közül az egyik a földet kaparta és többször nekirontott társának. 

Mellettük „békésebb” példányok legelésztek, fittyet hányva a harciaskodó bakokra. Mindeközben néha megfújtuk a csalisípot, jelezvén, hogy valakik szívesen látnák az őzeket a túlsó dombon. 
– Vajon kiszúrták, hogy ki ez a két bolond, aki már félórája szórakozik a síppal? Szerintem már immunisak rá... – mondtam, miközben elnevettük magunkat azon, hogy a kis eszközből erőtlen, macskanyávogásra hasonlító hang szaladt ki. 

Nem tudtunk közel kerülni hozzájuk, mert lelepleződtünk, és a vadak elbújtak a fás-bokros területen. Legalább az egészségünk érdekében sétáltunk néhány kilométert, és a zoknink is kellően vizes lett. 

– Miért nem próbálod ki az őzsípot? – tette fel a kérdést egy vadász egy beszélgetés alkalmával, aki azt javasolta, hogy egy csalieszköz révén nagyobb szerencsével sikerül majd vadakat fényképeznem. 

Betértem egy esztergomi üzletbe, ahol fogytán volt a készlet, ráadásul azt mondták: augusztusban már véget ért a párzási időszak, és úgysem figyel fel a hangra a bak… Nos, egy vélemény sosem számít, aki pedig nem kockáztat, az nem nyer. 

Kinéztem az egyik webáruház árban megfelelő termékét, melyet a következő fotózáskor már be is vetettem, igaz, előtte meg kellett tekinteni néhány oktatóvideót, mert nem a játékvezetőket kell utánozni. Úgy húszpercnyi próbálkozás után felfigyeltem egy tőlem száz méterre futó hímre, mely a síp megfújását követően egyre lassabb léptekkel szaladt, megállt és keresni kezdte a hangforrást. A bolti eladó állítása megdőlt. Lelepleződtünk, és a vadak elbújtak a fás területen